Először is figyelmet érdemel a Helikon sorozata, a Margó Könyvek, amely az idei három könyvvel sajnos éppen véget ér. Ritka dolog, hogy egy nem is kis kiadó egész sorozatot szenteljen az európai kisnépek irodalmainak.

A Turáni küldetés, a bolgár Alek Popov szatirikus regénye Budapesten, úgyszólván a Magyar Tudományos Akadémia küszöbén kezdődik: egy ifjú bolgár történész itt határozta el, hogy életét az ázsiai őshazában maradt ősbolgárok felkutatására szánja. Ismerős, ugye? A fordító – és a szerző utószava szerint az egyik ötletadó – Krasztev Péter nem is állja meg, hogy néhány utalással még nyilvánvalóbbá ne tegye a hasonlóságot. Nesztorov professzor jámbor szándéka az egyéni becsvágy és a politikai számítás közreműködésével természetesen kaotikus következményekhez vezet. Ambiciózus asszisztense az első koponyamérési adatok alapján világgá kürtöli, hogy a Moszkvától és a KGB mindenkori utódszervezetétől függő Turáni Köztársaságban  az ősbolgárok utódai élnek. A kormányhű szavazókban szűkölködő bolgár elnök siet bolgár – és ezáltal  uniós – állampolgárságot adni az ázsiai „testvéreknek”. Turán illiberális diktátora, Fuszekalijev pedig országa egyetlen exportképes terméke, a „bajkáli harmatfű”, avagy mindközönségesen a gandzsa nevű kábítószer új piacát látja Bulgáriában. Csakhogy az újbolgárok az uniós útlevél birtokában se gandzsát termeszteni, se Bulgáriában szavazni nem óhajtanak, hanem lóhalálában Európa gazdagabb felébe igyekeznek. Az eredmény a teljes káosz és összeomlás.

Az osztrák Tonio Schachinger Nem úgy, mint ti című regényének főszereplője profi labdarúgó. A könyv valójában mégsem a fociról szól, jóllehet – ez erénye – úgy is olvasható. Amiről szól, az a teljesítmény hajszolásában eltelt élet. A horvát származású és a majdnem-legmenőbb nyugat-európai csapatokban játszó Ivóval pályafutásának tetőpontján találkozunk. A tetőpontok ritkán folytatódnak hanyatlással; amit tetőpontnak nevezünk, az többnyire platónak bizonyul: vannak sikerek, de az előzőeknél nem nagyobbak; a kudarcok száma nem nő, de nem is csökken. Ivo tehát „homokos, szomorú, vizes síkra ér”, és hol megpróbál számot vetni az életével, hol nem. Öncsalás és megvilágosodás között evickélve lassan ráeszmél, hogy eltelt az élete, és észre sem vette. A könyv élvezetes olvasmány, mert Schachinger nagyon tud írni, Szijj Ferenc pedig – aki ráadásul maga is amatőr focista, a Szépírók válogatottjának tagja volt – nagyon tud fordítani.

Az első dolgok a portugál Bruno Vieira Amaral első regénye volt. (Második,  Ma velem leszel a Paradicsomban című regényét Lukács Laura fordításában olvashattuk). A szerző, akit Virgílio (azaz Vergilius) nevű barátja kalauzol élete hajdani színhelyén, a Lisszabon környéki Amélia lakótelepen, rövid képekben emlékezik meg a telep élő és halott lakóiról. A kisszerű környezetben leélt életek hosszú láncolata Edgard Lee Masters remekművét, A Spoon River-i holtakat juttatja eszünkbe, vagy akár – ha Lennon szónoki kérdéseitől eltekintünk – Eleanor Rigbyt és McKenzie atyát a Beatles dalából. A telep két világ találkozásánál fekszik, ugyanis a függetlenné vált afrikai portugál gyarmatokról, főként Angolából repatriált telepesek lakják. A mi Vergiliusunk, Urbán Bálint nagy helyismerettel és friss nyelven kalauzol minket ebben a számunkra távoli, egzotikus világban, annak ellenére, hogy a „csinálva lett”, „csinálásra került” típusú nyelvi ficamok legalábbis engem minduntalan kizökkentettek az önfeledt olvasásból.

A román Augustin Cupşa kiskamasz hősei előtt még nyitott a jövő, de aligha kétséges, hogy életük nem fog jó véget érni. A Gondolatnál megjelent Így nőjön rajtunk a fű története Craiova peremén játszódik: egymást kölcsönösen lecigányozó gyerekbandák hálóval énekes madarakra vadásznak, amelyeket valaki majd jó áron olasz felvásárlóknak ad el. Maga Olaszország, ahol majd egyszer szerencsét fognak próbálni – a lányok prostituáltként, a fiúk kis tolvajokként –, vágyképként lebeg a történet fölött.

Az ugyancsak román Ioana Pârvulescu Ártatlanok című regényére (Typotex) a nosztalgia nyomja rá bélyegét. A gyermekkorára visszaemlékező felnőtt és a történéseket érteni próbáló gyermek minduntalan keveredő nézőpontjából ismerjük meg egy három generációs család életét egy régi brassói házban. A család a soknyelvű hajdani brassói polgárság hagyományait őrzi. A mai, elmaradottsága ellen küzdő, polgárosulni igyekvő román társadalomban ennek nagy a vonzereje. Még akkor is, ha, mint tudjuk, senki sem ártatlan. Mindkét román regényt Koszta Gabriella fordította.

Nem az őstörténetben, hanem a sokkal közelibb múltban kell keresnünk annak magyarázatát, hogy kik is vagyunk valójában. És megeshet, nagyon is gyakran megesik, hogy sötét titkokra bukkanunk. A holland Tommy Wieringa Nirvána című regényében Hugo, a dúsgazdag hajógyáros család festővé lett sarja a kapitalizmus soha nyugvópontra nem jutó dinamikájával, a vagyonszerzés és -gyarapítás öngerjesztő kényszerével a buddhista nirvána szenvtelen nyugalmát állítaná szembe. Csakhogy eközben fokról fokra feltárul előtte a dinasztiaalapító nagyapa náci múltja, ami végül látványos konfrontációra készteti. A fordító, Wekerle Szabolcs hűen adja vissza Wieringa erőteljes, határozott festői gesztusokra emlékeztető ábrázolásmódját.

A tavalyi Nobel-díjas, szédületes sebességgel felívelő pályájú Han Kangnak idén a negyedik könyve, a Nem válunk szét jelent meg magyarul, Kiss Marcell fordításában, és akárcsak az előzőek, a Jelenkornál. Tétje ennek is, mint a Nemes teremtményeknek, egy politikai tömeggyilkosság eltitkolt-elfojtott emlékezetének ébresztése. A regény főhőse, az írónő alteregója ébrenlét és lidérces álom határmezsgyéjén a Csedzsu szigetén 1948-ban kirobbant baloldali lázadás leverését kísérő, 1950-ig nem szűnő gyilkosságsorozat több tízezer áldozatának földi maradványait keresi, a bűntett emlékét és emlékezetét kutatja filmes-képzőművész barátnője kíséretében. Költői erejű nyelve nem engedi, hogy az olvasó képzelete – ahogy az sokszor lenni szokott – belefásuljon a borzalmakba.

Mint gyerekkorom karácsonyi lakomáin, itt is a végére hagytam a legjobbat. A Goncourt-díjas marokkói-francia írónő, Leïla Slimani új regénye, a Nézd, hogyan táncolunk a néhány éve szintén Lőrinszky Ildikó fordításában megjelent Mások országa folytatása. Az elzászi francia Mathilde és marokkói arab férje, Amin története itt családregénnyé kerekedik. Gyermekeik és közeli családtagjaik pályája bonyolult arabeszkként bontakozik ki az ötvenes évek marokkói politikai történései közepette. Az életutak, mint oly sok családregényben, távolodnak egymástól: Aminnak nem lesz kire hagynia fáradságos munkával felvirágoztatott parasztgazdaságát. A könyv olvasása közben minduntalan Oravecz Imre családregénye (A rög gyermekei) járt eszemben: a hasonlóságok és különbözések csodás szövevénye egy harmadik regényt alkotott képzeletemben. A könyvet az Európa adta ki. A remek fordítás és a gondos szerkesztés mellett a könyvtest kialakítása, a borító is megfelel a legmagasabb igényeknek. Ez talán azt jelzi, hogy a kiadó kezd visszatalálni egykori önmagához.

Nem beszélnék az ebben az évben más nyelveken megjelent regényekről: az ilyen azonnali recepció csak a jól bejáratott sikerszerzőknek kedvez. Az igazán új, eredeti teljesítmények nem azonnal felszívódóak: lassabban kezdenek hatni. Ráadásul nem is állunk olyan jól a világirodalmi művek recepciójával, hogy tanácsos lenne csak a legfrissebbekre összpontosítanunk.

Itt van mindjárt egy kipróbált, ötszáz éves mű, François Rabelais Pantagruelje. Máig nem sikerült mind az öt kötetét megjelentetni. Szórványos előzmények után Gulyás Adrienn az Osiris Diákkönyvtárnak lefordította az első kötetet (Pantagruel), majd a másodikat (Gargantua), én lefordítottam a harmadikat (Harmadkönyv), de a negyedikre, a nemlétező Északnyugati Átjárón keresztül Kínáig megtett hajóút leírására már nem sikerült kiadót találni; és igaz, hogy az ötödik könyv posztumusz jelent meg, és csak részben tulajdonítható Alcofribas (Rabelais) mesternek, de az Isteni Butykos nevezetes verdiktje akkor is hiányzik a magyar műveltségből. Az, hogy Faludy György lefordította az egészet, sajnos a magyar félműveltséget jellemző pszeudo-bizonyosságok egyike. Faludy persziflázsa, átirata szerintem többet ártott, mint használt: vicceskedő hólyagot csinált a 16. század egyik legfontosabb szerzőjéből, ráadásul azt a látszatot keltette, mintha a mű le lenne fordítva magyarra, tovább erőlködni tehát fölösleges. Pedig nem. Ugyancsak a reneszánsz óta fennálló tartozás Gerolamo Cardano, a binomiális tételt és a kardántengelyt feltaláló olasz matematikus és polihisztor De propria vita című, latinul írott, Benvenuto Cellini művével vetekedő önéletrajza.

Vagy ott van a múlt század közepi francia nouveau roman legolvasmányosabb képviselője, a Nobel-díjas Claude Simon. Tőle egyedül a Történet van meg magyarul. Számtalan fontos regénye közül én elsősorban az Akáciát, a világháborúban elesett férj és apa sírját kereső anya és fiú fájdalmasan szép történetét ajánlanám. Még mindig a múlt századból: a francia svájci irodalom legnagyobb alakjának, Charles Ferdinand Ramuz-nek több regénye is megvan magyarul, de éppen a leghíresebb, legtöbbet fordított Derborence (Hegyszakadás) nincs.

Aztán a közelmúltból: német nyelvterületen ott van a „kétlaki”, részben Bukarestben élő Jan Koneffke három nemzedéket átfogó Kannmacher-trilógiája (Eine nie vergessene Geschichte / Egy soha nem felejtett történet, Die sieben Leben des Felix Kannmacher / Felix Kannmacher hét élete, Ein Sonntagskind / Vasárnapi gyerek) vagy éppen a Radetzky-induló szerzője, Joseph Roth élete köré szőtt fikció, a Két nyár árnyékában (Im Schatten zweier Sommer). Vagy a svájci Rolf Lappert nagysikerű regénye, a Hazaúszni (Nach Hause schwimmen).

A közelmúlt horvát terméséből ott van Damir Karakaš számos nyelvre lefordított regénye, amelyből film is készült, a Proslava (Ünnepség), Slobodan Šnajder új regénye, az Anđeo nestajanja (Az eltűnés angyala), vagy Miljenko Jegović tavaly megjelent, rövid („egyperces”) prózákból álló könyve, a Rat (Háború).

És ha már Slimanit említettem, ott vannak még a franciául író remek marokkói és algériai szerzők. Kamel Daoud tavalyi Goncourt-díjes regényét, a Hurikat remélhetőleg már fordítja valaki. De ott van még az algériai börtönből nemrég szabadult Boualem Sansal (egy regény magyarul), vagy a számos nyelven, csak magyarul nem kiadott, marokkói Fouad Laroui (Une année chez les Français / Egy év a franciáknál, Les tribulations du dernier Sijilmassi / Az utolsó Szidzsilmasszi viszontagságai). És még, és még, és még… Szóval messze vagyunk attól, hogy csak a legfrissebb szenzációkkal kelljen lépést tartanunk.