"És megy saját talányos útján szabadon" (Fordítói előszó Antonia Pozzi költészetéről)
Fotó: Wikipédia
"És megy saját talányos útján szabadon" (Fordítói előszó Antonia Pozzi költészetéről)

Képes Júlia esszéje a tragikusan fiatalon elhunyt olasz költőnőről.

2023-ban volt Antonia Pozzi olasz költőnő születésének 111. évfordulója.

A költőnő életkörülményei látszólag ideálisak voltak: jól menő ügyvéd apa, grófnő anya egyetlen gyermekeként sportolt, nyelveket tanult; az irodalmon kívül igen komolyan foglalkozott a fényképezéssel, lelkes utazó és hegymászó volt. Anyai nagyanyjához, "Nenához" különösen gyengéd kapcsolat fűzte ‒ valójában azonban ez volt a családon belül az egyetlen igazán szeretet- és bizalomteli köteléke, mint ezt a költőnő végső üzenetében megfogalmazta. Az akkor fennálló rendszert támogató apa túlzó szeretete egyetlen lánya iránt főleg Antonia erőteljes korlátozásában nyilvánult meg. 1927-ben Antonia Pozzi és gimnáziumi latin-görög tanára, Antonio Maria Cervi között szerelem szövődött, ám a költőnő apja ezt ellenezte, sőt kifejezetten tiltotta. Antoniát nem a tanár (egyébként nem különösebben jelentékeny) külseje fogta meg, hanem imponáló műveltsége és a szemében rejlő mélységes szomorúság bátyja halála miatt. Roberto Pozzi előbb a tanárt helyeztette át Rómába, majd lányát ‒ "angoltudása tökéletesítése céljából" ‒ 1931-ben Angliába küldte, ám a valódi cél a szerelmesek elszakítása volt, bár ott is találkoztak. A kapcsolat még több évig, főleg levelezés formájában tovább élt, ám 1933-ban az ügyvéd úr erőteljes közbelépésére vége szakadt. Antonia őszintén szerette az apját, ezért a lázadás lehetősége fel sem merült benne; így első és legnagyobb szerelmével kötendő házasságának terve végérvényesen meghiúsult. Emiatt már 21 évesen is öngyilkosságot kísérelt meg ‒ szerencsére akkor még időben kimosták a gyomrát.

Antonia Pozzi 1930-tól a Milánói Egyetemen modern filológiát tanult; fontos személyek az életében Antonio Banfi esztétikaprofesszor és Vittorio Sereni, a költő, az örök barát, akivel mindvégig leveleztek, és akivel talán ennél mélyebb kapcsolatra is vágyott. Volt még néhány szerelem a költőnő életében, de mindegyik boldogtalan. 1938 nyarán Antonia a nagyanyjának írott lelkes levelében még arról számol be, hogy történelmi regényt ír majd Lombardiáról. Október 23-án kelt levele kedves barátjának, Paolo Trevesnek már merőben más lelkiállapotot tükröz: az új törvények következtében származásuk miatt meg kellett válnia a Treves testvérektől, s ez mélységesen elkeserítette. December 2-án rosszullétre hivatkozva távozott az iskolából, ahol tanított: nagy adag gyógyszert vett be, és a hóban fekve várta a halált. Csak másnap, december 3-án leltek rá; még életben volt, de már menthetetlen állapotban. Végzetes tettének pontos okát azóta is csak találgatni lehet. Pozzi ügyvéd úr a halál okaként tüdőgyulladást tüntetett fel a hivatalos gyászjelentésben.

Antonia Pozzi versei egytől egyig posztumusz jelentek meg; az első kötet, a Szavak (Parole) 1939-ben, közvetlenül a halálát követő évben, magánkiadásban, apja által erősen meghúzva. (Az apa még lánya végrendeletét is átírta.) A költőnő Pirulás (Rossori) című verséből, amely eredetileg 72 sor, apja csak 24-et hagyott meg ‒ tehát a vers kétharmadát kihúzta. Ez a legszélsőségesebb példa, ám több verséből is jelentős mennyiséget húzott; a költőnő szerelmének ajánlott versek dedikációját is következetesen eltávolította. Az álom-élet-ciklus hatodik darabjában ‒ Te lettél volna (Saresti stato) pedig az első szót ‒ Annunzio ‒ átjavította annuncióra, ami próféciát jelent ‒ az Annunzio név Antonia szerelmének halott bátyjáé. Antonia vágyálma, hogy ha feleségül megy Antonio Maria Cervihez, ez lesz közös fiuk neve, sohasem valósulhatott meg.

Antonia Pozzi tájleírásai szinte képszerűek; gyakori motívumok a költőnő kedves hegyei, a naplemente, az évszakok közül főleg az ősz és a tél. A boldogtalan szerelem, az "álom-gyermek" (akiről máig vitatott, hogy csupán Antonia vágyálma volt-e, vagy tényleges terhesség első szerelmétől, melyet apja miatt nem tarthatott meg) és a halál visszatérő témák. Figyelemre méltó azonban, hogy még a teljes egészében a halálról szóló versei is inkább békések, mint komorak: ilyen például a November (Novembre) vagy a Szomorúság nélküli temetés (Funerale senza tristessa). Ezzel együtt verseiben gyakran érezhető a túláradó életszeretet: például a Vad ének (Canto selvaggio) című vers így indul: "Napnyugta: felkiáltottam örömömben." Az Áradás (Sgorgo) című verse ezekkel a szavakkal kezdődik: "A véremben túl sok az élet." (Per troppa vita che ho nel sangue.)  Közel háromszáz verset hagyott hátra.

Az esszé szerzőjéről
Képes Júlia (1954)

Műfordító. Fontosabb fordításkötetei: Geoffrey Chaucer: Troilus és Cressida, (Móra, 1986), Vágyba felöltözve, ruhátlan – Válogatás a trubadúrok költészetéből (Balassi, 1996), Béroul–Thomas: Trisztán és Izolda (Akkord, 2001).

Kapcsolódó
Antonia Pozzi: Jóslat