Elhangzott 1903. december 10-én a stockholmi Grand Hôtelben

Úgy hiszem, ma kapott díjamra a közvélemény akként tekint majd, mint amit valójában egyik nép ajándékozott egy másik népnek. És hadd tegyem hozzá, hogy miután annyit küzdöttem Norvégia a svéd-norvég perszonálunión belüli egyenjogúságáért, s miután e fáradozásaim Svédországban gyakran erős ellenszenvet váltottak ki, e díj a svédek dicsőségére is válik.

Most pedig kihasználnám az így kapott lehetőséget, hogy, ha csak nagyon röviden is, de az irodalom feladatáról szóljak.

Éppen a rövidség okán egy egyszerű képet szeretnék segítségül hívni, amely fiatalkorom óta végigkísérte gondolkodásomat az emberiség fejlődésével kapcsolatban: úgy tekintek rá, mint egy végtelen menetre, amely, ha nem is kizárólag egyenes vonalban, de rendületlenül előrefele halad. Egy ellenállhatatlan erő hajtja, mely kezdetben csupán ösztönből fakadt, de később mindinkább tudatossá vált. Persze soha nem válik teljesen tudatossá, s nincs is olyan ember, aki valaha azzá tehetné. Ahol a tudatos és a tudattalan keresztezik egymást, ott honol a képzelet. Némelyek oly erős képzelettel bírnak, hogy az egészen a menet elejére repíti őket, oda, ahol az új utak nyílnak.

A gondolkodásunkat a kezdetektől fogva nem határozta meg semmi annál jobban, mint az arról szerzett tapasztalat, hogy mi használ és mi árt nekünk. A mai napig nincsen semmi, ami mélyebben gyökerezne benne, e tudás annyira alapvető, hogy képtelen vagyunk következmények nélkül figyelmen kívül hagyni.  

Ezért is tartom felettébb furcsának azt az elképzelést, miszerint nekünk íróknak, amint tollat fogunk a kezünkbe, ki kellene ürítenünk a tudatunkat, és el kellene felejtenünk a jóról és rosszról vallott nézeteinket. Hogy a gondolkodásunknak egy fényképezőgéphez kellene hasonlatossá válnia, amely nem tesz különbséget jó és rossz, szép és csúnya között.

Nem szándékozom hosszasan elmélázni azon, hogy vajon mennyiben lehet képes a modern ember – feltéve persze, hogy egészséges – megszabadulni attól a millióéves örökségtől, amely mindezidáig valamennyi nemzedék tudatát meghatározta. De egyetlen kérdést azért engedjenek meg nekem: e gondolat hívei mi alapján választják ki az egyik képet a másik javára? Választásaik pusztán gépies választások lennének? Miért van az, hogy az általuk kedvelt képek szinte kivétel nélkül botrányosak? Biztos, hogy nem tudatos döntés eredménye ez?

Azt hiszem, ezt a kérdést szükségtelen megválaszolnom. Akárcsak mi, ők sem képesek arra, hogy kivonják magukat az erkölcsi örökségünk hatása alól. A különbség csupán annyi közöttünk, hogy míg mi szolgáljuk azt, ők lázadnak ellene. Itt persze gyorsan meg kell jegyeznem, hogy nem minden valódi lázadás, ami elsőre annak tűnik. És azt is, hogy korunk irányadó gondolatai egykoron nagyon is forradalminak számítottak. De amit valójában mondani szeretnék, a következő: akik ellenzik, hogy az irodalmi műnek kifejezett mondanivalója vagy tendenciája legyen, éppen saját műveik révén bizonyítják, hogy, amit tagadnak, az valójában náluk is tetten érhető. Hadd tegyem hozzá, az irodalomtörténet is általában azt bizonyítja, hogy minél magasabbra tartja egy szerző a szellemi szabadságot, annál inkább tendenciózus lesz a munkássága. A nagy görög költők nem csupán az emberek, az istenek társadalmát is igazgatták. Shakespeare drámaköltészete egy hatalmas germán Valhalla, mely időnként ragyogó napfényben pompázott, máskor viharos felhők borultak fölébe. A harcterén mindenki újra bizonyíthatta erejét, de a csatákat a szerző költői igazságérzete, a lét kimeríthetetlen bőségébe vetett hite rendezte el.

Molière és Holberg parókás, fodrosruhás figuráit bármikor feltámasztjuk a sírból, és ők hol kecses, hol groteszk mozdulataikkal újra és újra a teremtőik által rájuk ruházott küldetést teljesítik be. Nem kevésbé tendenciózusak, mint bőbeszédűek.

Ha már az előbb a germán Valhallát emlegettem: vajon nem jelenthető-e ki, hogy Goethe és Schiller becsempésztek oda egy keveset az elíziumi mezőkből? Nekik köszönhetően lett az ég tágasabb, a levegő melegebb, az élet pedig a művészettel együtt szebb és vidámabb. És vajon nem igaz-e, hogy akikhez elért fényük – a fiatal Tegnér és Oehlenschläger, az ifjú Wergeland, nem beszélve Byronról és Shelleyről –, ők is valamiképpen magukon hordozták a görög istenek örökségét?

Letűnt kor, és letűnt irányzat, de hadd említsem meg még két nagy alakját. Először is az én öreg és nagybeteg barátomat, ki jelzőfények sorát gyújtotta norvég partjaink mentén. Aki felénk irányítja hajóját, rögtön észreveszi e hatalmas világítótornyokat, de fényük valójában az egész világot figyelmeztetik, merre lehet veszély.[1]

Hadd emlékeztessek továbbá egy másik nagy formátumú emberre, keleti szomszédunk nagyöregjére, akinek ragyogó fénye rendíthetetlenül világít az emberi boldogság kikötőjében.[2] Mint, ahogy fáklyák fénye válik egyre láthatóbbá a nyáresti szélben, úgy vált egyre tisztábbá, hogy e két nagy szellem hosszú munkásságának célja van.

Ezzel persze valójában még semmit nem mondtam a tendenciózusság és művészet viszonyáról, előbbi ugyanis magasba is emelheti, de agyon is nyomhatja utóbbit. „Ich rieche die Absicht und werde verstimmt.”[3]

Ahogy azt sem állítottam, hogy ha művészet és tendencia egyenlő arányban vannak jelen, minden megoldódik. Épp ez előbb említett két nagy szerző a példa erre: megeshet, az első olyan élesen figyelmeztet, hogy félelmet vált ki belőlünk; és az is megeshet, hogy a második olyan eszményekkel csábít, amelyek meghaladják az emberi lehetőségeket, s nála éppen ez válik ijesztővé. De ami lényeges, hogy az élni akarásunk megerősödik általuk és nem meggyengül. A félelem ugyanis nem téríthet le minket az új utakról, a menetnek haladnia kell. Bíznunk kell abban, hogy az élet alapvetően jó, hogy a földünk a legtragikusabb események, a legfélelmetesebb katasztrófák után is képes ujjáééledni a lét a kiapadhatatlan, örök forrásából. Az ebbe vetett hitünk is éppen e forrásból fakad.

Ami az újabb irodalmat illeti, Victor Hugo vált a számomra legkedvesebb szerzővé. Ragyogó képzelete mélyén az élet szeretete bújik meg, s ez teszi műveit olyan színpompássá. Szeretik kiemelni hibáit, főleg a színpadiasságát, és van is ebben némi igazság, csakhogy számomra minden hibát eltakar az a letaglózó életerő, amely a műveiből árad.

Az önfenntartás ösztöne követeli meg ezt az életszeretetet, ha ugyanis az élet nem kínálna több jót, mint rosszat, már régen véget ért volna. Hamis tehát minden ábrázolás, amely nincsen ennek tudatában, s minden ilyen ábrázolás csak a rossz közérzetünkhöz járul hozzá.

Félreértés, hogy az élet sötét oldala lenne rossz közérzetünk okozója.

Ez nincsen így.

Természetesen vannak gyenge lelkek és elkényeztetett egoisták, akik nem bírják elviselni a kegyetlen valóságot, de mi, többiek képesek vagyunk rá. Ha azok, akik félelmet ébresztenek bennünk, vagy kimondják azokat a szavakat és leírják azokat a történeteket, amelyeket legszívesebben pironkodva elhallgatnánk, ha ők képesek lennének egyúttal azt is éreztetni velünk, hogy történjék bármi, az életben van bizony jó is, akkor nyugtázhatnánk: íme, a szerző akaratának megfelelően, a szent komolyság vagy az ellenállhatatlan komikum révén, a lét egyik nagy rejtélyével szembesültünk. A gond csupán az, hogy a szerzők ritkán lépnek túl a szenzáción, ha egyáltalán odáig eljutnak. Kétszeresen is csalódunk hát, először azért, mert nyomát sem találjuk az életörömnek, másodszor pedig azért, mert aki a vezetésünkre vállalkozott, képtelen ellátni a feladatát. Bosszantó ez az inkompetencia.

Minél többet vállal magára valaki, annál erősebbnek kell lennie. Nincsen szó, amelyet ne lehetne kimondani, nincsen tett vagy rettenet, amelyet ne lehetne ábrázolni; de csakis annak, aki elbírja a feladatot.

A művészetben – a legkisebb harmatcseppben és a háborgó tenger leghatalmasabb hullámaiban is – az élet összefüggéseit keressük. Ujjongunk, ha rájuk találunk, s elkomorodunk, ha nem leljük őket.

A helyesről és helytelenről szerzett ősi tapasztalat oly szilárdan gyökerezik tudatunkban, hogy életünk minden területét meghatározza, így részét képezi tudásvágyunknak és magának az életre való szomjúhozásnak is. A művészettől pedig megköveteli, hogy akár a milliomodik alkalommal is gondolja újra és hirdesse őt.

Erre törekedtem én is, igyekeztem becsülettel és lelkesedéssel szolgálni ezt az ősi tudást. Nem gondolom, hogy a művész, az író, másokkal ellentétben, ne tartozna semmiért felelősséggel. Éppen ellenkezőleg, úgy vélem, neki van a legnagyobb felelőssége, mert ő jár elől, ő nyit új utakat és vezeti a menetet.

Szívemből köszönöm a Svéd Akadémiának, amiért ez irányba tett fáradozásaimat elismerte. Most pedig emelem poharam a színvonalas és igaz irodalom előmozdításában végzett munkájukra.

*

Jegyzetek:

[1] Bjørnson itt Henrik Ibsenre utal.

[2] Itt pedig a kor másik nagy skandináv íróját, August Strindberget említi meg.

[3] Észreveszem a szándékot, és elszomorodom – utalás Goethe Torquato Tasso című drámájára.