Elment a Mesterem.
Nádasdy Ádám meghalt, én meg most ülhetek itt hülyén, hétfő reggel a kihűlt kávém fölött. Hülyén és némán, mint a rossz tanuló, a lassú felfogású buta gyerek.
Mindig így éreztem magam a Tanár Úr jelenlétében, de csak a hiányában értettem meg, hogy akkor most már így is maradok.
Azt mondják, az ember ügyetlenebb, sutább, ha mások nézik, amit csinál. Rám épp az ellenkezője igaz: ha van közönségem, ha van kihez beszélnem, az felvillanyoz, egyedül tétova vagyok és bizonytalan. Nádasdy Ádám a kevés kivétel volt, aki előtt, úgy éreztem, sosem tudok igazán fesztelen lenni. A vicceimet kényszeres jópofáskodásnak, a beszédemet modorosnak, a gondolataimat okoskodásnak hallottam vissza a jelenlétében. Persze azért, mert ő viccesebb és okosabb volt, beszéde pedig, melyet annyian szerettünk hallgatni, mentes volt minden modorosságtól. Úgy, mint ő, úgysem tudtam volna csinálni. Nem is kellett volna, de zavart, hogy nem ment, ha akartam se.
Ez még akkor is így van, ha a sok alkati különbségünk ellenére abban talán hasonlítottunk, hogy őt is a közönség éltette. Ádám az egyik legszebb példája volt annak, hogy a tanári katedra mély rokonságban áll a shakespeare-i színpaddal. Kisgyerekkorom óta a tanárok hatottak rám a legmélyebben, nemcsak a tudásuk és a mondandójuk, de a játszott szerepük okán is. Nekem Nádasdy Ádám volt az egyik ilyen rocksztárom.
Nem ismertem senkit, az élők között legalábbis, aki az engem érdeklő dolgokról (irodalom, nyelv, kultúra) ilyen világosan, ilyen gördülékenyen, ilyen elegánsan tudott volna megnyilvánulni. Ilyen „szellemesen”. Régi, szép szó, egy letűnt világ emlékét hordozza. Ezt a szót most kicsit Ádám hangján is hallom, ahogy szünetet tart előtte, majd ujját feltartva, minden szótagot élvezettel hangsúlyozva, már-már dallamosan ejt ki. Mint a jó pedagógus, aki beveti a retorikát, hogy diákjai figyelmét olyasmire hívja fel, ami fölött amúgy átsiklanának. És persze úgy is, mint az a filosz, aki érzékenyen szereti a nyelvet, nyelvészként, költőként, fordítóként, és örömmel ismeri fel egy-egy szó szépségét, akár hangzásában, akár értelmében. Hallom Ádám hangján: „szel-lemesen!”. És látom, ahogy közben elmosolyodik: mint a búvár, aki kincset talál a tenger mélyén és most boldogan mutatja az érdeklődőknek, akik köré gyűltek a parton: „tessenek megfigyelni, régen ezt a szót használtuk arra, aki egyszerre volt okos és szórakoztató”. Mert Nádasdy Ádám szellemes volt. He was not lacking wit, ahogy az angol mondja. Pont úgy, mint fontos angol szerzői (és teszem hozzá: elődei), Oscar Wilde és George Bernard Shaw. Távozásával az a világ is egyre távolodik tőlünk, amelyben a szellemesség kiemelt értéknek számított.
És akkor az írásról ne is beszéljünk. Mivel se költő, se nyelvész nem vagyok, Ádámot elsősorban az esszéiért, az „ismeretterjesztő” (hallja mindenki a hangsúlyozást?) írásaiért becsültem a legtöbbre. Az „egyéb” írásokért, amelyek csak úgy „mellékesen” kerültek ki nagy nyelvművelő-nyelvmunkáló műhelyéből. Mint az ácsmester, aki sokmindenhez ért, faragott ő ezt is, azt is: verset, műfordítást, akadémiai tanulmányt. Aztán, miután a munka nagyjával megvolt, és elkészítette a megrendelésre gyártott komódot és kredencet, körbenézett a fűrészporos műhelyében, felvett egy-egy maradék, innen-onnan megmaradt fadarabot, és, mivel nem tudott ellenállni (részben azért, mert fáradhatatlan volt, részben a játék kedvéért, részben azért, mert sajnálta kidobni még ezt a maradék nyersanyagot is), nekiült, hogy abból is csináljon valamit. (Nem használom az alkotás szót, Ádám túlzónak találná: ő szeretett „csinálni” dolgokat, és meg is csinálta azokat.) Így kerültek ki a keze alól azok az írások, amelyek a nagy munkák járulékos eredményei voltak: esszék a műfordításról a nagy Shakespeare- és Dante-fordítások után, írások a nyelvről és a nyelvhasználatról a nyelvészeti kutatások hátterében, memoárszerű történetek a versek közti pihenőkben.
Mert nemcsak tanár volt a katedrán, előadó a közönség előtt, hanem mesterember is, a nyelv iparosa, aki akkor is keményen és lelkiismeretesen dolgozott, amikor senki nem látta, a műhelye magányában. Persze elviccelte, és mindig azt mondta, hogy ezekre a „kisebb munkákra” is akad megrendelő, ezeknek az írásoknak is lesz közönsége, én mégis úgy képzelem őt a műhelyében, ahogy nagy hősöm, a viktoriánus műkritikus, John Ruskin képzelte a középkori kőfaragókat a gótikus templomokban: fenn a magasban, ahol már senki emberfia nem látott fel, ott is rendesen kifaragták a szentek szobrainak hátát. Ruskin szerint azért, mert ha a templom látogatói nem is, Isten látta a munkájukat. Ruskin idealizált, és a valóság nem igazolta vissza az elképzeléseit. Talán én is idealizálok. Ádám, aki dolgozott a nyelvvel íróként, fordítóként, nyelvészként, nem engedhette meg magának azt a luxust, amelyet én olvasóként és irodalmárként igen. Utolsó beszélgetéseink egyikén így vezette fel azt a kritikát, amit egy fogalmazásbeli sutaságom kapcsán fogalmazott meg: „nem tudom, Balázs, te vagy a filozófus, de…” Hát igen. Filozófus, értsd: a feje a felhők között, a mondatok meg csúsznak ki a kezéből. „Tessen csak odafigyelni jobban!” Szerettem ezt a játékot, a nyelvész és az irodalmár évődését. Megtisztelt vele. De ha az írásról volt szó, jót tett nekem a gyakorlati(as) ember józan kritikája. Legutóbb egy esszémre emailben: „Balázs, élvezettel olvastam az esszédet. Jó! De picit híg, itt-ott túl van írva.” Tőle persze mindig csak a kritikát hallottam meg igazán. A szemében biztos túlírt és laza szövésű lenne az is, amit most róla írok. De remélem, megérti, hogy az ő klasszicista-Bauhaus letisztultsága és az én barokkos-szentimentális fecsegésem összeér a gótika burjánzó vonalvezetésben, márpedig a gótikát mindketten nagyon szerettünk.
Most, hogy már nem lesz itt, hogy az orromra koppintson, nekem kell majd megtanulnom fegyelmeznem magam. Egyelőre csak hülyén ülök itt, némán magam elé meredve ezen szürke hétfő reggelen. Mindjárt itt az április, amelyet ő már nem ért meg, pedig! Az asztalomon Orwell 1984-e, tegnap éjjel újra elővettem, mint legutóbb négy éve áprilisban. A köztes négy év ugyanolyan sivár, szürke és poros volt, mint az a világ, amelyet Orwell leír, és Nádasdy Ádám távozásával most csak még sivárabb lett a kép. Fontos könyv, mondaná, hisz ő is nagyra tartotta. „Tessenek elolvasni!”
Hülyén nézek magam elé, mert olyan tanáromat, mesteremet és (talán már mondhatom) barátomat gyászolom, akit nem becsültem eléggé. Már az egyetem előtt is hallottam a hírét (és egy középiskolai nyelvi vetélkedőn hallottam is beszédet mondani), de az egyetemen, tanulóéveim során nem tudtam kellően élni a lehetőséggel. 2009 körül nem jártam be az angol nyelvészeti előadására (mit nekem a nyelvészet!), és amikor az indexembe (akkor még személyesen, papíron) beírta az „elégségest”, lesütött szemmel hallattam azt az egyetlen mondatot, amelyet hozzám intézett, és amelyre nem várt (és nem is kapott) semmilyen reakciót: „hát, ha magának ez elég…”
Talán ezért van az, hogy majdnem tíz évvel később, amikor ténylegesen megismerkedtünk különböző műfordítószemináriumokon, sokkal kritikusabbnak képzeltem, mint amilyen valójában volt. Évekkel később, még akkor is visszhangzott a fejemben az első mondata, amelyben (még ha ismeretlenül is) hozzám szólt. Megkönnyebbültem, amikor más arcát is megláttam. Miután 2019-ben darabokra cincálta a Ruskin-fordításomat egy irodalmi táborban, látva az elkeseredettségemet, hozzátette barátilag: „jól van, Balázs, ezeket én csak úgy mondom, másnak nem tűnne fel, ez attól még szép, becsületes munka”.
Végül nem találtam meg a helyem sem az egyetemen, se műfordítóként, és amikor önmagamból bohócot csinálva önjelölten kiálltam egy hordóra, hogy az internet utcasarkán úgy és arról beszéljek, amiről és ahogyan mindig is szerettem volna (az irodalomról és közvetlenül), Nádasdy Ádám biztos igazodási pont volt, mind személyében, mind magatartásában. Amikor meghallotta, hogy klasszikusokról készítek videókat a YouTube-ra, és olvasóköröket szervezek, piszkálódva tette fel a kérdést: „Akkor te most amolyan néptanító lettél?” A „néptanító” szóban elnyújtotta a hosszú magánhangzókat. Grimaszoltam, nem tetszett a vicc, ezért gondoltam, hogy én is piszkálódom (ekkor már mertem). „Hát, gondolom úgy, mint te.” – válaszoltam. Neki sem tetszett, grimaszolt. De azért kicsit nevettünk. Le akartuk dobni magunkról ezt a kifejezést, amely ma már túlságosan pátoszosan cseng, az ő fülében biztosan, de még az enyémben is, amely azért kevésbé érzékeny a giccsre. Pedig a néptanító eredetileg szerény hivatást jelöl: a népiskolai, falusi tanító egyszerű ember volt, aki egyszerű szavakkal tanított egyszerű embereket. Nem a díjakkal kidekorált, pozíciókkal elhalmozott akadémikus, legalábbis nem elsősorban. „Nem voltam én igazából nagy tudós” – mondta Ádám gyakran, de ez csak annyit tesz, hogy elsősorban nem akadémiai karriert építő kutató volt. És nem azt, hogy ne lett volna „tudós” a szó morfológiai értelmében: „tudó(+s)” volt, valaki, aki sokat tudott, akinek a tudással dolga volt. A tanármesterség melósa, aki elmegy olyan helyekre és megszólít olyanokat, akiket az akadémikus nem tudna. De akinek tudása olyan mély és sokrétű, hogy hozzá fordulnak tanácsért még ezek az akadémikusok is, akik a „tudós” kitűzőt főnévként a kabátjukon viselik. Nádasdy Ádám számára a tudás cselekvés kérdése, igei ügy volt.
„Mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.” Jézusról írja ezt Máté evangéliuma (7:29), de a Károli-fordításban a „hatalom” kifejezés félreérthetően hat a mai fülünknek. A King James Bible és a modern angol fordítások rendre az „authority” szót használják. Az eredeti görög ἐξουσία (exousía) kifejezés egyszerre jelöl hatalmat, autoritást, önbizalmat, hitelességet és ezekből következő szabad cselekvőképességet. Talán így fordíthatnánk azt, ahogy Jézus hegyi beszédét jellemzi a szöveg: „Mert úgy tanította őket, mint egy hiteles ember, és nem úgy, mint a tudósok.”
Nádasdy Ádám ebben az értelemben néptanító: egy hiteles ember, aki egész népét tanította. És mint ilyen, az egyik legnagyobb hazafi.
A tanár egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy tudását képes megosztani. Nádasdy Ádám ebben az értelemben az általam ismert leginspirálóbb tanárember volt, aki a tudását az iskola és az egyetem falain is képes volt átadni másoknak. A tanár másik fontos tulajdonság, hogy alkata, kiállása, tudása inspirálja diákjait. A két vonás szorosan összefügg, és megtestesül abban a képben, amely a művelt, tudós embert fáklyaként láttatja, akinek a tüze lángra lobbantja mások elméjét. Tudást átadni mechanikusan nem lehet, csak inspiráción, példamutatáson keresztül. Nádasdy Ádám így volt sokunk példaképe a tudásban.
A magam részéről későn kapcsoltam, és nem éltem kellően a lehetőséggel. A sok közös tantermi Shakespeare-olvasás után (sorról sorra, skandálva!) szerettem volna megkérni, hogy mentoráljon fordítóként, Shakespeare elvégre közös szerelmünk, és aligha akad más, akitől több műhelytitkot el tudtam volna lesni a témában. 2022-ben a Julius Caesarral bíbelődtünk az egyetemi hallgatóival, de akkor nem mertem rákérdezni. 2025 őszén közösen tartottunk előadásokat a prágai Károly Egyetemen, és egyik este hazakísértem a szállására a vacsoráról. Itt, séta közben sem vitt rá a lélek, hogy rákérdezzek. Most, február 16-án, születésnapi köszöntésekor már csak nem bírtam ki: „nem lenne kedved megnézni egy Shakespeare szöveget közösen?” Rögtön jött a válaszemail: „Szívesen, de nem "közösen", hanem te fordítod, én meg belebeszélek. Mikor kezdünk? Hetente ugyanakkor legyen, ugye, mint egy kurzus?” Hát ilyen ember volt. Kiapadhatatlan nyitottság, munkakedv, lendület.
Közben épp a Karamazov testvéreket olvastam, és nem tudtam nem Zoszima sztarecre gondolni, aki a búcsúbeszédében így szól a többi szerzeteshez: „Annyi éven át tanítottalak benneteket, vagyis annyi éven át beszéltem hangosan, hogy mintegy állandó szokásommá vált a beszéd és a beszéddel való tanítás, olyannyira, hogy nekem szinte nehezebb lenne hallgatni, mint beszélni, drága testvéreim, még most, ilyen gyenge létemre is.”
Épphogy csak belekezdtünk. Mondtam is neki, hogy a választásával jól megszívatott, mert a Cymbeline a Bárd egyik legzavarosabb darabja. „Annál jobb!” - mondta. Aztán hamar jött a telefon. „Nem vagyok jól, Balázs, ne haragudj, hogy ebbe belerángattalak.” Mintha az ő hibája lett volna. Alfred Tennyson állítólag a Cymbeline-nel a mellén halt meg. Nem tudom, hogy Ádám tudott-e erről, amikor ezt a darabot javasolta.
Most itt ülök hülyén és némán az íróasztalnál. Hülye vagyok, mert néma voltam, és sokkal korábban kellett volna élni a lehetőséggel. Most már nincs, aki tanítson, és ezzel a tudattal kell élnem. Most ülök a könyvek és papírlapok fölött, mint a mesterét vesztett Aljosa Karamazov, és mint olyan sokan, akik szintén elárvulva gyászolják a Tanár Urat.
De nem ülhetek, nem ülhetünk sokáig tétlenül. Mi sem lenne távolabb Nádasdy Ádám szellemiségétől, mint a némaság, a mozdulatlanság és a tétlenségbe forduló önsajnáltató gyász. A vízilabdásoknak taposniuk kell a víz alatt, a vízisíző orra bukik, ha nem marad mozgásban. „Tessenek ezt abbahagyni, kérem szépen, tessenek dolgozni!”
Munkánk, tennivalónk pedig maradt bőven, akár az íróasztalon, akár a katedrán, akár az utcán. Osszuk fel egymás közt az űrt, amelyet be kell töltenünk, mindenkinek az alkata és a képességei mentén. Körbenézek az asztalomon. Van itt Shakespeare, Dosztojevszkij, Kafka, Orwell. Mindegyikkel van dolgom. Szépen lassan elkezdek farigcsálni a műhelyben. Egymagamban, de azzal a tudattal, hogy sokunknak kell, egymástól elválasztva, mégis ugyanazzal a közös gyásszal munkához látnunk ezen a héten. És nem csak a műhelybe zárva: ahogy Zoszima sztarec is kiküldi a világba Aljosát, mi sem zárkózhatunk be a saját szakmai buborékunkba. Akár egyedül vagyunk, akár közönség előtt, akár valódi tekintetek, akár képzeletbeliek kereszttüzében, tudjuk a leckét: a színpadon nem ripacskodni, a Nagy Testvér szeme előtt nem megalázkodni, a munkánkat úgy végezni, hogy ha Isten talán nem is, egy alapos mesterember kritikus (de azért megértő!) tekintete figyelemmel kíséri azt.
„Your name from hence immortal life shall have.”
Nem búcsúzom.
