A XVIII. század svéd popsztárja (Carl Michael Bellman episztolái)
Fotó: Wikipedia
A XVIII. század svéd popsztárja (Carl Michael Bellman episztolái)

Vajon miért válhatott Carl Michael Bellman igazi popsztárrá a maga korában? És mi az a Bacchus rendje? És vajon melyik ismert rockzenekar dolgozta fel a délelőtt közölt episztolát? Annus Ildikó esszéjéből kiderül. 

A tizennyolcadik század második felének Svédországában járunk. Az ország a megelőző csaknem egy évszázadban kulturális tényezővé vált, és mostanra kezd a művelt Európa szerves részévé válni: a komolyzenét többek között Johan Helmich Roman, Johan Joachim Agrell és a honosított svéd Joseph Martin Kraus képviseli, a képzőművészetek terén Alexander Roslin, Adolf Ulrik Wertmüller vagy Elias Martin talán számunkra sem ismeretlen alkotásokkal szerez nevet magának. Az irodalmi életet számos folyóirat és társaság gazdagítja, az olvasók köre egyre bővül, népszerű regényeket fordítanak le svédre, sőt néhány író hazai gyártmánnyal is megpróbálkozik. A korszellemnek megfelelően elsősorban a francia nyelv és kultúra hat itt is, különösen igaz mindez III. Gusztáv trónra lépését, 1771-et követően, de az angol és a német sem jelentéktelen. A felvilágosodás eszméi egyre erőteljesebbek, és bár jelentős költőből még csak kevés akad, az a kevés mindent megtesz, hogy a svéd valóságra építve értelmezze újra a felvilágosodás eszméit.

Ami viszont a társadalom egészét illeti, nem ennyire kirakatba való a helyzet. Az 1700-as évek közepén jelentős társadalmi változások zajlottak a megelőző százötven esztendőhöz képest. Svédország nagyhatalmi korszakának (1611–1719/21) idején az országban szigorú vallásosság uralkodott: a lutheri tanok komor szemlélete az élet minden pillanatát áthatotta, a szélesebb tömegek szórakozási lehetőségei ennek megfelelően pedig igencsak szűkre voltak szabva. A képzőművészet, a zene és az irodalom általában komoly tárgyú, moralizáló, következésképpen meglehetősen nehézkes és túldíszített volt, ami bizony igen jót tehetett az erkölcsöknek, de még véletlenül sem elégítette ki azokat, akik a zsoltáréneklésnél szertelenebb szórakozásra vágytak. Az első jelentős változást az abszolutizmus 1719-es eltörlése jelentette, amellyel kezdetét vette a szabadság korszakának nevezett periódus (a szabadság itt a királyi egyeduralomtól való megszabadulásra utal, mikor az uralkodó jelentőségét gyakorlatilag nullára redukálták), s amikor – egy erős, centralizált hatalom hiányában – lazult a gyeplő. Ez azonban nem jelentett feltétlenül kedvező fordulatot, az erkölcsöket tekintve biztosan nem. A központi királyi hatalom hiányában a politikai elit ragadta magához a hatalmat; a probléma azonban az volt, hogy ez a politikai elit széthúzott, viszálykodásaik pedig évtizedekig elhúzódtak: egyszer az egyik párt, másszor a másik tudta magához ragadni a hatalmat. Így ment ez egészen 1772-ig: erős királyi hatalom hiányában nem volt senki, aki pontot tehetett volna a pártviszályok végére, vagy világos irányt adhatott volna a társadalomnak, a politikai és morális kurzusnak. Mindez magától értetődően nagymértékben rányomta a bélyegét a társadalom egészére. Nem voltak szigorú szabályok, melyek ráncba szedhették volna a tömeget, a könnyedebb hangvételű szórakozási lehetőségek virágzásnak indultak, amely tény talán legjobban abban érhető tetten, hogy az ekkoriban körülbelül hetvenezres lélekszámú Stockholmban mintegy hétszáz kocsma működött. Egy efféle közeg sok dalnokot és társasági költőt kinevelhetett magából, ám az, aki nem csupán kiemelkedett e tömegből, de az irodalomtörténetbe is be tudta küzdeni magát, az Carl Michael Bellman (1740–1795) volt.

Bellman olyan időszakban lépett tehát színre, amely politikai és erkölcsi tekintetben is meglehetősen labilis volt. A felvilágosodás eszméi ugyan a korábbinál központibb helyet adtak az embernek és az emberi értelemnek, a szigorú vallásosság háttérbe szorulása ugyanakkor nem csupán lazított a gyeplőn, de meg is fosztotta az embereket attól a támasztól, amit a hit adni képes. Maga Bellman tulajdonképpen megtestesítette ezt az irányvesztett korszakot. Olyan dalokat költött, melyek a korabeli stockholmi mindennapokról festettek gyakran blaszfémikusan parodisztikus, nemritkán züllött és frivol, de mindig hogarthian mozgalmas és szókimondó képet. Bellman e dalokat mimikával, gesztusokkal, akár hangszerek hangját is utánozva adta elő, zajos sikereket aratva; Csatlós János egyenesen „a XVIII. század neves svéd popsztárjának” nevezi. A kor divatjának megfelelően Bellman is megalkotta a maga társaságát, melyet Bacchus rendjének nevezett, s amely elnevezéssel rögtön meg is adta az alaphangot. Alkotásainak témaköre ugyanis a bor, a szerelem és a halál szűk körében mozog (és Bellmannál különösen gyorsan megtörténik az átmenet egyikből a másikba); a kor más, irodalom, művészetek és tudományok köré szerveződő társaságai mellett Bellman részegséget és bujálkodást dicsőítő rendje kétségkívül a magaskultúrának szóló fricska volt. Verseiben félig-meddig állandó szereplőgárdát vonultat fel, melynek középpontjában a (valóban létezett) részeges órásmester, Jean Fredman áll; róla kapta címét a két gyűjtemény is, a Fredman episztolái és a Fredman dalai. Nem tartozik tehát a filozófus-költők közé: Bellman leginkább szórakozni és szórakoztatni akart, a jó bor és a leleményes rímek mámorának hathatós közreműködésével szemébe kacagni annak a nyomornak, amely a tizennyolcadik század második felének Stockholmjában bizony sokaknak volt osztályrésze – ami persze nem zárja ki azt, hogy olykor-olykor mégiscsak ráhibázzon valami elmésségre. Szavai a zene segítségével különösen hatékonyan terjedhettek, Bellman pedig ennek megfelelően még életében óriási népszerűségre tett szert. Néhány jól irányzott dicsőítő költeménynek hála még III. Gusztáv anyagi támogatását is élvezhette (hanem aki azt gondolja, hogy Bellman ennek örömére nem koldusszegényen halt meg, az ma sajnos nem kap pontot). Némi értetlenkedést követően még a korszak neves svéd költője, a felvilágosodás eszméivel Bellmannál jóval meghittebb viszonyt ápoló Johan Henrik Kellgren is beállt a csodálói táborába.

Hírneve nem állt meg Svédország határainál, és nem ért véget a halálával. Dalait mind a mai napig előadják mindenféle rendű és rangú zenészek, és Bellman-társaságok nem csupán Svédországban, de Dániában és Németországban is működnek. Hogy ez a töretlen népszerűség pontosan minek köszönhető, nehéz volna megmondani, de az a rímgazdagság, illetve a látszólagos formai és tartalmi könnyedség, amely költeményeit áthatja, valóban folyamatosan új előadásokra csábíthat. A ma közreadott 81-es számú episztola, mely valamikor az 1780-as évek végén vagy az 1790-es évek elején keletkezhetett, egyike a legtöbbet feldolgozott Bellman-alkotásoknak; és tekintve témájának egyetemességét, ezen nem is csodálkozhatunk. Akadnak klasszikus, a svéd trubadúrhagyományokat híven követő előadások, mint amilyen például Fred Åkerströmé, de a legendás rockzenekar, a Joakim Thåström fémjelezte Imperiet is elkészítette a maga értelmezését. Aki jobban szeretné, ha nem spórolnának ennyire a húrokkal, az forduljon bizalommal a Charons Nymfer-féle változathoz; aki viszont olyan hangulatban érzi magát, hogy szívesebben hallgatna középkorias beütésű verziót egy csapatnyi, svédül nem beszélő brit hölgy előadásában, az meg se álljon egészen a Mediæval Bæbes svéd nyelvű daláig. Thank you for the music, Carl Michael.

Az esszé szerzőjéről
Annus Ildikó (1980)

Irodalomtörténész és műfordító. Legutóbbi fordítása: Agneta Pleijel: A jóslat (Polar Könyvek, 2018)

Kapcsolódó
Carl Michael Bellman: Fredman episztolái, Nr. 81