Háború a világ végén címmel írta meg Vargas Llosa 1981-ben megjelent történelmi regényét, amelyben feldolgozta a fiatal brazil köztársaság és egy türelmetlen vallási gyülekezet fegyveres összecsapását. Bár a reguláris csapatok támadták meg az ország észak-keleti vidékén megtelepedő szektát, lényegében ez a karizmatikus vezető irányítása alatt álló közösség üzent hadat, mint a sertão-ban élő meszticek „tősgyökeres erős faja” a „partvidék gyönge, neuraszténiás fajának” …

A Brazília legszegényebb vidékének számító Sertão (magyarra talán bozótos pusztaságnak fordíthatnánk), a maga végletes szárazságaival, emberi nyomorúságával, amelyet még inkább elviselhetetlenné tett a nagybirtokos coronelek (ezredesek) és bérgyilkosaik önkényeskedése, jó talajt biztosított a különböző vallási mozgalmak kialakulásának. A számos önjelölt próféta közül kiemelkedett a tizenkilencedik század hetvenes éveiben megjelent, karizmatikus Antônio Conselheiro, aki hosszú éveken át járta a Sertão-t, majd a vándorlásba belefáradva, 1893-ban fanatizált híveivel együtt letelepedett egy kis, Canudos nevű bahiai településen, amely hamarosan kisvárossá nőtt a maga húszezerre tehető lakójával. A Prédikátor és hívei többször is összekülönböztek a hatalom helyi képviselővel, ezért a központi kormány fegyveres erővel próbálta meg felszámolni a vallási közösséget, de az 1896-97-ben egymást követő támadások addig nem vezettek eredményre, míg a negyedik hadjárat során ágyúkkal rommá nem lőtték a városkát.

Ezt az ún. „canudosi háborút” nemcsak a történelemkönyvekből ismerheti az utókor, hanem egyik krónikásának, Euclides da Cunha-nak (1866-1909) a beszámolóiból is. Cunha az Estado de São Paulo tudósítójaként elkísérte a csapatokat, és távírón részletesen beszámolt az újság olvasóinak minden eseményről. De Cunha, aki a rio-i Katonai Főiskolán végzett tanulmányai során megismerkedett a Brazíliában akkoriban elterjedő pozitivizmussal, az új tanok szellemében többet akart, és a négy hadjárat történetének bevezetéseképpen bemutatta azokat a klimatikus, földrajzi és embertani sajátosságokat, amelyek végeredményben a „canudosi háború” kitöréséhez és a reguláris haderővel szembeni hatékony ellenálláshoz vezettek. Az így megszületett, csaknem hatszáz oldalas mű, az Os Sertões, amely 1902-ben jelent meg, három részre tagolódik: az első a Sertão  elemző leírása, a második a Sertão lakóinak és szokásaiknak bemutatása, és az író csak ezek után tér rá a harcok katonailag szakszerű, részletes ismertetésére, amelynek során nemcsak az alkalmazott stratégiáról és taktikáról, a bevetett fegyverekről – közöttük a még újdonságnak számító dinamit használatáról – és a védekezők harcmodoráról számol be, hanem tudós pozitivistaként számba veszi a pusztítást is: a halottak és sebesültek felsorolása mellett pontos leltárt ad át a romba döntött épületekről és egyéb anyagi veszteségekről is. A háborús irodalom kedvelői élvezettel olvashatják az Os Sertões-nek ezeket a fejezeteit, Cunha mégis a két első résszel írta be magát az irodalomtörténetbe: „szótárforgató”, „tudományos barokk” stílusával olyan szavakat és kifejezéseket vetett papírra, amelyek hozzájárultak a Brazíliában beszélt portugál nyelv leválásához az anyaországbeli portugálról, létrehozva egy új irodalmi nyelvet, így írójuk az 1920-as években kibontakozó brazil Modernizmus előfutárává vált.

A régi és az új Brazília, a földbirtokosok és a köztársaság ellentétéből fakadó, illetve Vargas Llosa regényében az angolok bomlasztó tevékenységének eredményeként kirobbant háborúságnak nemcsak Cunha, és, mint írásunk elején utaltunk rá, a perui író állított emléket, hanem Márai Sándor is, aki az ötvenes évek végén olvasta az Os Sertõest, majd hosszú kihordás után 1970-ben írta meg Ítélet Canudosban című történelmi paraboláját.

A látványos történelmi filmek kedvelőinek ajánlanánk a Youtube-on is elérhető Guerra dos Canudos (’Canudosi háború’) című brazil filmet.