3 kiváló költő a visegrádi négyek országaiból
Fotó: Pixabay / sznaray
3 kiváló költő a visegrádi négyek országaiból

Múlt héten kezdődött és jelenleg is tart a PesText irodalmi fesztivál, mely ismét a világirodalmat helyezi fókuszba. A PesText küldetésének tartja, hogy figyeljünk a környező országok, Kelet- és Közép-Európa, a Visegrádi Négyek irodalmára. Ennek apropóján ezúttal a V4-es oszágok három kiemelkedő költőjét mutatjuk be, akik kivételes lírai életművüknek köszönhetően ma már mind a világirodalom klasszikus szerzőinek számítanak.

Wisława Szymborska

A huszadik század egyik legfontosabb lengyel költőjének magyarul 1988-ban jelent meg az első verseskötete az Európa Könyvkiadó Napjaink költészete-sorozatában Csodák vására címmel. A másodikat a Jelenkor adta ki 1997-ben Kilátás porszemmel címmel, az egész életművét bemutató, bőséges válogatás egy évvel azután jelent meg, hogy Szymborska megkapta az irodalmi Nobel-díjat, mert „költészete ironikus pontossággal engedi az emberi élet momentumaiban megmutatkozni a történelmi és biológiai összefüggéseket”. Örömteli tény, hogy idén a Fiatal Írók Szövetsége és a Kalligram Horizontok világirodalmi sorozatában új kötete jelent meg Szymborskának A növények hallgatása címmel, a költőnő válogatott verseit pedig ezúttal Szymborska régi fordítója, Csordás Gábor és az 1984-ben született Kellermann Viktória ültette át magyarra kiválóan.

Szymborska szűkszavú költő volt, teljes lírai életműve – amely tizenegy kötetből áll – kétszáznegyvenhat verset tartalmaz, nem véletlen, hogy a Jagelló Egyetemen tartott íráskurzusán fiatalabb pályatársait egykor arra intette, hogy a költő legfontosabb tevékenysége a húzás, lakásának legfontosabb bútordarabja pedig a szemétkosár. Szymborska egyébként a Nobel-díj átvétele után három évig egyetlen verset sem írt, a Nobel-díj átvételekor elmondott tömör és szerény beszédében pedig ilyen leplezetlenül nyilatkozott a versírásról: „A legrosszabb a helyzet a költőkkel. Az ő munkájuk végleg nem filmvászonra való. Az ember ül egy asztalnál, vagy fekszik egy heverőn, rezzenéstelenül mered a falra vagy a plafonra, időnként leír hét sort, amiből egy negyedóra múlva kihúz egyet, aztán megint eltelik egy óra, s ez alatt semmi sem történik... Nincs az a néző, aki ezt elviselné.” (Reiman Judit fordítása)

Szymborska nem félt beismerni, hogy semmit sem tud, még azt sem, mi a költészet: „A költészetet – / csak mi is az a költészet. / Nem egy ködös válasz / született már erre a kérdésre. / Én meg nem tudom és nem tudom, és ebbe / kapaszkodom mentőkorlátként” (Kellermann Viktória fordítása) – olvashatjuk Vannak, akik szeretik a költészetet című versében. Csordás Gábor azt is kiemeli a kötet utószavában, hogy „Szymborska költészetétől hiába várjuk az emberi lét szakadékosságának szimbolikus feloldását. Minden kérdésben ragaszkodik az illúzióktól és öncsalástól mentes szembenézéshez. »A szakadék nem vág ketté. / A szakadék körülvesz minket« – írja egyik korai versében (Autotómia, Csordás Gábor fordítása). Költészete az egzisztenciális rémületnek ad szót, de látványos díszletezés és tragikus hangsúlyok nélkül. Tárgyilagos hangja azt sugallja: a helyzet nem tragikus, hiszen nem lehet másmilyen. Nem »kizökkent az idő«, nincs tehát mit »helyretolni«. Nem elvesztettük az Édent, soha nem is volt. És mondja mindezt sok humorral, játékosan, könnyed hangon, miáltal tiltakozás és tudomásulvétel feszültsége oldódni látszik – miközben fennmarad.” (Részlet Csordás Gábor utószavából)

A 2012-ben, 88 éves korában elhunyt Wisława Szymborska költészetéről joggal írta egyik kritikusa, Tadeusz Nyczek, hogy „ehhez a költészethez képest [...] amely együttvéve elfér egy akkora kötetben, mint az Íliász, csaknem az egész irodalom töredékesnek vagy lehetetlenül túlírtnak hat”. Szymborska új kötete tele van felejthetetlen versekkel, amelyeken katartikus erővel és lecsillapodott szépséggel ragyog át gyengéd hangja, tartózkodó figyelme és letisztult látásmódja. Ennek egyik legmegrendítőbb példája a Jegyzet című verse: „Az élet – az egyetlen módja / hogy kilombosodjunk, / levegőért kapkodjunk a fövenyen, / szárnyra kapjunk; // kutya legyünk, / vagy meleg szőrét simogassuk; // megkülönböztessük a fájdalmat / mindentől, ami nem az; // beleférjünk a történésekbe, / belekerüljünk a látványokba, / kikeressük a legkisebb tévedést.” (Csordás Gábor fordítása)

 

Jaroslav Seifert

Amikor a Svéd Akadémia 1984-ben Jaroslav Seifertnek ítélte az irodalmi Nobel-díjat, hasonló volt a helyzet, mint két évtizeddel korábban a kiváló német költőnő, Nelly Sachs 1966-os díjazásakor: hazáján kívül ugyanis csak meglehetősen kevesen ismerték az akkor legismertebbnek és legnépszerűbbnek számító cseh költőt, aki a Nobel Bizottság indoklása szerint „frissességgel, érzékenységgel és nagy leleményességgel ellátott költészetéért” vehette át a díjat, „mely felszabadító képet ad egy rettenthetetlen lélekről és az ember sokféleségéről”. Az 1901-ben született Jaroslav Seifert ekkor már több, mint hatvan éve volt a pályán, és túlélte nemzedéke olyan nagy és formabontó költőit, mint Jiří Volker, Konstantin Biebl és Vítězslav Nezval, nem beszélve a következő generáció olyan nagy alakjairól, mint František Halas, Jan Zahradníček, František Hrubín, Vilém Závada és az irodalmi Nobel-díj másik jogos cseh várományosa, Vladimír Holan. Seifert 82 éves volt, amikor megkapta a Nobel-díjat, és rossz egészségügyi állapota miatt nem tudta személyesen átvenni, ezért lánya utazott helyette Stockholmba.

Miután azonban Seifert az első – és a mai napig egyetlen – cseh (akkoriban még csehszlovák) szerzőként elnyerte a legrangosabb irodalmi kitüntetést, elkezdték fordítani, többek között ennek köszönhetően jelent meg 1986-ban magyarul is első és egyetlen verseskötete Talán rózsát hozok címmel az Európa Könyvkiadó Napjaink költészete-sorozatában Csordás Gábor, Ferencz Győző, Garai Gábor, Kiss Zsuzsa, Tandori Dezső és Zádor András remek fordításában. Ez a százoldalas válogatás elsősorban Seifert szerelmi költészetéből nyújt ízelítőt, amelyben ars poeticájának esszenciáját sokféleképpen fogalmazta meg: „Lehet talán szerelem nélkül is élni; / de meghalni nélküle / nyomorúság” (Garai Gábor fordítása), „Az élet már rég megtanított, / hogy a zenénél és költészetnél / szebbet nem adhat az élet. / Persze a szerelmet leszámítva.” (Zádor András fordítása)

A prágai Žižkov nevű munkásnegyedben született Jaroslav Seifert első verseskötete 1921-ben, alig húszéves korában jelent meg, költői indulására pedig a cseh avantgárd és a programszerű kollektivista törekvések nyomták rá bélyegüket. Fiatalon belépett a Csehszlovák Kommunista Pártba, és az elkövetkező két évtized során különféle munkásújságok és kommunista kiadók újságírója és munkatársa volt. Az újságírással 1949-ben hagyott fel végleg, két önéletrajzi könyvét leszámítva pedig egész életében kizárólag költészetet írt és adott ki, újságcikkeiből és alkalmi írásaiból egyetlen válogatást sem tett közzé.

Seifert pályáját az irodalomtörténészek négy teljesen eltérő költészeteszményben fogant korszakra tagolják, ennek tükrében nem véletlen, hogy Seifert minden periódus után egyre hosszabb időre hallgatott el: először második, 1923-ban megjelent kötete után 1924 és 1925 között, másodszor 1930 és 1933 között, a harmadik alkotói szünete pedig 1957-től 1965-ig tartott. 1968 és 1979 közötti hallgatásának azonban politikai okai voltak, hiszen a hatvanas évek végén Seifert kikerült az irodalmi elitből, és a korszak tűrt szerzőjévé vált, aminek kicsúcsosodását az jelentette, amikor Jan Patočka filozófiaprofesszor, Václav Havel és Jiří Hájek mellett ő is aláírta a csehszlovák ellenzék által közzétett Charta ‘77 politikai nyilatkozatot.

„Seifert úgy alakította a ritmust és az intonációt, hogy a cseh nyelvet minél szenvedélyesebben, minél mámorítóbban szólaltathassa meg, mindehhez tudatosan felhasználta a cseh népdal melódiáját, amelyre aztán fortélyosan bonyolult felépítményt emelt” – olvashatjuk kései korszakáról a Talán rózsát hozok című kötetének utószavában, amely így összegzi költői attitűdjének lényegét: „Seifert elsősorban nem intellektuális, hanem érzéki, nem metafizikus, hanem hedonisztikus, nem ideologikus, hanem empirikus művész, nem az akarat, hanem az érzelmek költője.” Egyik emlékezetes versében így fogalmazta meg lírai misszióját: „A cseh nők költője akartam lenni. / A nőiesség mandorláját / gyönyörtől fuldokolva / fontam hajukba. / Csókoltam lábukat: / a szerelem mítosza / táplálta életem.” (Ferencz Győző fordítása)

Jaroslav Seifert már 35 éve halott, költészete pedig megérdemelne egy bővebb válogatást is magyar nyelven, hiszen életművében olyan felejthetetlen darabokat találhatunk, mint a Küzdelem az angyallal vagy a Ha azt lehetne mondani a szívnek, amely ezzel a katartikus áradással zárul: „Hadd imbolyogjak még egy kurta pillanatig / párás napfényében a nőiségnek, / mely elhoz és elvisz minket, / megkeres s elveszít, / buzdít és visszafog, / letaszít s fölemel, / megkötöz és kioldoz, / simogat és megöl, / mely a szárny és a horgony, / bilincs és sugár, / rózsa és tüske mindhalálig.” (Garai Gábor fordítása)

 

Mila Haugová

A magyarra lefordított szlovák költészetet illetően nem állunk rosszul, hiszen aki a szlovák költészet klasszikus szerzőire kíváncsi, két kiváló és bőséges, a nyolcvanas évek közepén megjelent antológiából is tájékozódhat. A Kozmosz Könyvek A világirodalom gyöngyszemei című sorozatában 1986-ban megjelent Cseresznyevirágok balladája Zádor András válogatásában mutatja be a szlovák költészet alakulását a históriás daloktól és énekektől az 1954-ben született Daniel Hevier verseiig, a hiánypótló kötetet pedig Zádor András A szlovák költészet századai című alapos áttekintő tanulmánya zárja. Ugyanebben az évben jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában a közel ötszáz oldalas XX. századi cseh és szlovák költészet című remek antológia, amely szintén izgalmas összeállítást nyújt a szlovák költészet múlt századi terméséből.

Ami pedig a kortárs szlovák költészetet illeti, az 1949-ben született József Attila-díjas költőnek és műfordítónak, Tóth Lászlónak három kihagyhatatlan antológiát is köszönhetünk, ahol saját fordításaiban ismertette meg az olvasókkal az általa legfontosabbnak vélt kortárs szlovák költőket. Ezek közül az első 1984-ben az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg Gyújtópont címmel, a 26 mai szlovák költő alcímet viselő és több, mint négyszáz oldalas antológiában Tóth László a szlovák líra 1945 utáni fejlődésszakaszának huszonhat olyan képviselőjét kívánta bemutatni, akinek a pályája már a felszabadulás után indult. Ezt 1995-ben a dunaszerdahelyi Nap Kiadó által megjelentetett A ​kétfejű macska című antológia követte, a legutóbbi pedig öt évvel ezelőtt jelent meg a L’Harmattan Kiadó Világ-Szép-Irodalom sorozatában Gyalogösvények ​a Magasba – Nyolc (tegnapi és mai) szlovák költő címmel.

Az egyik legjelentősebb élő szlovák költő, Mila Haugová megrendítő versei már A kétfejű macska című antológiában is helyet kaptak, de a Gyalogösvények a Magasba című összeállításban Tóth László egy még frissebb és megindítóbb verscsokorral ajándékozott meg bennünket Mila Haugovától, akinek önálló hazai kötete – a 2000-ben a Kalligramnál megjelent és magyarul írt verseit tartalmazó Őzgerinc című kötetét leszámítva – sajnos a mai napig nem jelent meg, pedig igazán időszerű esemény volna végre egy Haugová válogatott verseit közzé tevő könyv hazai megjelenése.

Mila Haugová 1942-ben született Újpesten, édesanyja magyar, édesapja pedig szlovák volt, nekik köszönhetően kapott kétnyelvű nevelést. A második világháború idején és az azt követő évek során hol Magyarországon, hol Szlovákiában laktak, családja pedig nagyon megszenvedte, amikor édesapját az ötvenes években politikai okokból bebörtönözték. Mila Haugová az érettségit követően a nyitrai mezőgazdasági főiskolán szerzett okleveles mezőgazdász képesítést, majd a tanítóképzőt is elvégezte. Miután a szovjetek 1968-ban megszállták Csehszlovákiát, Kanadába emigrált, ahonnan amnesztiával egy évvel később tért haza. Ezek után Pozsonyban telepedett le, ahol egy évtizeden át a Romboid nevű rangos irodalmi folyóirat szerkesztőjeként dolgozott. A 79 éves Haugová jelenleg felváltva él Pozsonyban és a dél-szlovákiai Nyúlvölgyben.

Első verseivel harmincéves kora után, az 1970-es évek második felében jelentkezett, első verseskötetét pedig még Mila Srnková álnéven adta ki, 1980-ban. Saját bevallása szerint igazi indulását a három évvel későbbi második – és már valódi nevén megjelent – verseskötetétől számítja. Életműve műfordítóként is jelentős, hiszen többek között Pilinszky János, Tőzsér Árpád, Paul Celan, Georg Trakl, Ingeborg Bachmann, Sylvia Plath és Sarah Kirsch verseit fordította szlovákra, akik mind erőteljes nyomot hagytak sűrű szövésű, transzcendens és sok esetben mitológiai beágyazottságú költészetén. „Egybefoglalva: impulzív, sokelemű, állandóan megújuló s a világ és a létezés mind újabb és újabb elemét, szeletét, dimenzióját magába építő, sok esetben egymástól távoli és idegen tudomány- és életterületeket, léttartományokat is egyberántó, szintetizáló, formailag is mind újabb és újabb megoldásokra törő költészet Haugováé” – írja róla régi fordítója, Tóth László, akinek lényegre törő elemzését nem is illusztrálhatná szebben Mila Haugová Az álom teste című rövid, ám annál letaglózóbb költeménye: „A csillagok a földből nőnek. / Éles hang szól rád a sűrű / és ragacsos sötétségből: – Gyere! / – hullócsillag zuhan, / hosszú, izzó csíkot hagyva maga után / fényt szór a sötétségbe.” (Tóth László fordítása)

Az esszé szerzőjéről
Bajtai András (1983)

Költő, műfordító, a Lelkigyakorlatok világirodalmi versblog alapító szerkesztője. Versum-díjas. Legutóbbi kötete: Kerekebb napok (Kalligram, 2014)