„És elment valahová…” (Pavel Baszinszkij: Szökés a Paradicsomból)
Fotó: 1749
„És elment valahová…” (Pavel Baszinszkij: Szökés a Paradicsomból)

Miért vág neki az ismeretlennek az éjszaka közepén egy nyolcvankét éves, tüdőbeteg író? És egyáltalán: miért menekül bárki a Paradicsomból? Pavel Baszinszkij példamutatóan alapos könyvben elemzi ki Tolsztoj végső szökését - nekünk pedig Molnár Angelika interpretálja hasonló precizitással.

A tolsztoji életanyag új szempontú vagy szépirodalmi töltetű megközelítése sokáig váratott magára. A „döbbenetes esemény” olvasmányos oknyomozó feldolgozása, a Szökés a Paradicsomból 2010-es publikálása után elnyerte az egyik legjelentősebb orosz irodalmi elismerést, a Nagy Könyv-díjat, most pedig megérkezett a magyar olvasókhoz is.

Az ön- és életrajzi (vagy annak látszó) művek tömeges elterjedésének és jelenkori népszerűségének hozadéka, hogy a hitelességük megkérdőjeleződött, és a hangsúly az olvasóval folytatott játékra és a szövegképző technikákra került át. A Szökés… egyik nóvumát az jelenti, hogy a biográfia dokumentaritása egy fikciósnak ható műben, mintegy regényszövegbe oltva elevenedik meg. Ez azt jelenti, hogy Baszinszkij Tolsztoj és a hozzá közel álló személyek levelezései, naplóbejegyzései (pl. Tolsztoj titkárának a naplója, legidősebb lánya visszaemlékezései, fiának A múlt karcolatai című könyve, a kortársak emlékiratai stb.), valamint hiteles dokumentumok, levéltári anyagok és publicisztikák alapján rekonstruálja a történéseket, az író utolsó lelki drámájának szempontjából mégis tág perspektívában halad végig Tolsztoj fordulatokban gazdag szakmai, erkölcsi és élettörténetén, hogy felfedje váratlan szökésének lehetséges okait.

Baszinszkij más műveiben is górcső alá veszi Tolsztoj életének meghatározó eseményeit: a családi boldogság keresését, életválságait, illetve azokból származó meneküléseit, a „fordulatát”, a tolsztojánusok iránti szimpátiáit és ellenérzéseit[1] és az egyháztól való elszakadását.[2] A Szökés… erőssége, hogy 

sok szempontból, több, korábban nem érintett szereplő bevonásával ütközteti és cáfolja a közkeletű vélekedéseket, az elterjedt félreértéseket

és értelmezéseket. Az író hivatalosan önakaratából került az egyházon kívül, és döntését bármikor semmissé tehette volna. Baszinszkij ugyanakkor rámutat, hogy Tolsztoj tulajdonképpen csak az „őszinteséget” hiányolta az intézményesített vallásból, amelyet az általa leginkább vágyott „igazság” velejárójának tekintett. A szerző másoktól eltérően nemcsak Pobedonoszcevre, a Szent Szinódus vezetőjére, hanem egyéb pravoszláv egyházfikra (pl. Kronstadti János atyára) is hivatkozik, az ő adminisztratív, populista és dogmatikus álláspontjukat szembesíti Tolsztojéval, többek között a Gyónás alapján. Ugyanakkor nem tér ki a vallásbölcselő Szolovjovval vagy a Bulgakov atyával folytatott vitára, akik hitbéli szempontokat védve érveltek amellett, hogy 

Tolsztoj nézetei kibékíthetetlenek a pravoszláv egyház alapelveivel.

A korábbi jelentős Tolsztoj-életrajzokkal ellentétben[3] Baszinszkij a folytonos visszatérés elvét alkalmazza, vagyis az elutazáshoz közvetlenül vezető eseménysort az életút korábbi kapcsolódó stációin keresztül világítja meg. Roppant találóan használja az „évgyűrűk” kifejezést a gyermekkortól a halál leírásáig, amit érdemes arra a ciklikusságra is vonatkoztatni, mellyel Tolsztoj életének könyvét megalkotja. Ennek az elvnek köszönhetően a Tolsztoj lelki és szellemi habitusát jellemző „örök keresés” jól láthatóan érvényesül élete „állandó körfogásában”. Tehát az új mű a korábbi írásoktól eltérően járja körül a problémát. Ráadásul 

a szöveg dokumentum- és családtörténet-jellege mellett izgalmas nyomozássá is válik,

hiszen már a cím szóhasználata („Szökés”) is bűnügyet sejtet: annak leírását, hogyan menekül Tolsztoj az üldözői (felesége és a közvélemény) elől, és miként igyekszik Agatha Christie módjára minden nyomot eltüntetni, hogy rá ne találjanak.

A könyvcímre reflektáló első fejezetben ezért az is feltárul, hogy a „távozás”, illetve a „szökés” szavak használata miként hozza létre az esemény más-más kontextusát, és módosítja az értelmezést. Azt, hogy Tolsztoj lopva elhagyta otthonát, bizalmasa, Csertkov „távozásnak”, lánya, Alekszandra pedig „menekülésnek” nevezte, mindkettő kitakarja azonban az aktus konspiratív jellegét. A fordítás a felkínált jelentésrétegek közül az orosz eredetihez („begsztvo”) legközelebb álló „szökést” választja. Baszinszkij ugyanis meggyőzően vezeti le, hogy 

a „szökés” Tolsztoj életszenvedélye volt,

és nemcsak hogy évtizedek óta erre vágyott, de számos alkalommal meg is kísérelte. Habár a szerző foglalkozik az író más „kilépéseivel”, nem fordít túl sok figyelmet „Arzamaszi rettegésére”, amely a naplója tanúsága szerint élete végéig kísértette.

A könyv érdekessége az is, hogy a „szökés” történetét gyakorlati aspektusokból részletezi: milyen kényelmetlenségek érték az úton az otthon melegére és a távoli magányra egyszerre vágyó írót; hova és kihez költözhetett volna; miért nem maradhatott a kolostorban, és találkozhatott egy remete atyával; a vonattérkép alapján merre folytathatta volna az útját stb. Kiderül, milyen hibákat követett el Tolsztoj orvosa, Makovickỳ, akit szintén 

váratlanul ért a tüdőbeteg és gyöngélkedő író elhatározása, hogy az éjszaka közepén induljanak az ismeretlenbe.

A halállal tiszta tudattal szembenézni kívánó Tolsztoj számára fontos volt, hogy botrány nélkül, titokban tűnjön el.

A Szökés… szerzőjének nagy érdeme, hogy az élettörténet rekonstruálását egyedi módon hozza összefüggésbe a Tolsztoj család és az orosz irodalom jelentős műveivel, s friss szemmel, a hagyományos elemzést kerülve néz az író munkásságára. Noha a kutatók egyöntetűen úgy vélik, hogy közvetlenül vagy áttételesen Tolsztoj minden művébe beleszőtte személyes tapasztalatait, Baszinszkij nem keveri össze az életet az életművel: a regényeket és az elbeszéléseket kizárólag a főtémához kapcsolódva vizsgálja, így felmutatva például a szökés ismérvét hőseiben, különösen Szergij atyában. Láthatjuk, hogy valósul meg a lánykérés előli menekvés, a gogoli „Podkoljoszin-szindróma” az író életében; miként vetíti rá a Családi boldogság-projektet a házasságkötésre, hogy játszott az Anna Karenyina-féle öngyilkosság gondolatával, és hogy univerzalizálta saját, személyes történetét Az ördögben. A Szökés… mindezt összekapcsolja az „elveszett Paradicsom” kérdésével, amely a ciklikusságból való kilépést, a linearitást jelenti.

Ez a könyv címében rejlő másik szervező aspektus a „miltoni” fejezetben bontakozik ki: ha Jasznaja Poljana maga volt a megvalósított Paradicsom, az újraélt gyermekkor tere Tolsztoj számára, akkor mikor és hogyan veszett el, és miért vált elkerülhetetlenné, hogy maga mögött hagyja? Az életrajzírók gyakran csak az ún. „zöld botocska” keresésének kontextusában tárgyalják a mindenki számára elérhető édeni boldogság vágyát, és előszeretettel kiáltják ki a feleséget vagy a tanítványt Tolsztoj Paradicsomból való kiábrándulásának okozójává. Baszinszkij viszont a tolsztoji lélekfilozófia és szeretetigény megvalósulásának egyéb eseteire is vonatkoztatja ezt a kérdést, a Kinek a bűne? című fejezetben pedig alaposan és minden szempontot mérlegelve tárja fel a dráma összes szereplőjének, elsősorban az írónak a felelősségét.

Baszinszkijnál tehát a „szökésben” nem csak a praktikus tényezők és a véletlen játszanak közre: nála van a dolognak egy metafizikai síkja is. Kiben testesült meg az „ördög”, aki miatt a személyes függetlenségét féltő Tolsztoj elhagyta Jasznaja Poljanát (vö. „Tiszta Mezőt”)? Talán Szofja Andrejevnában?[4] A könyvben az íróéval egyenrangúvá válik a feleség szüzséje, aki nem hagyhatta, hogy férje a családprojektjét más „projektek” (szökésvágy, új tanítások és egyebek) miatt feladja: meg kellett valósítania és meg kellett őriznie életalkotását. Baszinszkij párhuzamba állítja a házaspár egyéni önazonosság-kereső és kitörési kísérleteit, amelyeket megnehezített a mások előtti alakoskodásuk. Ezekről mindkettejük naplója tanúskodik, ahogy arról az igényükről is, hogy bűneikről és bűntudatukról meggyónjanak, vallomást tegyenek egymásnak és egy harmadik, idegen személynek. A naplók elemzése a könyvben nagyon részletes, és a közhellyé vált megállapításoktól eltérően jól érzékelteti a férj és a feleség, a férfi és a nő egymásra utalt viszonyát. Tolsztoj legjelentősebb műveiben szintén ez a probléma bontakozik ki.

A biográfiák és memoárok rendszerint kitérnek Szofja Tolsztaja válaszírására a Kreutzer-szonáta kapcsán, melynek címe – Ki a bűnös? – A. Herzen regényét idézi meg. Alexandra Popoff Szofja Tolsztaja élete című munkáján túlmenően számos magyar nyelvű kötetben is szembesülhetünk azzal a kontextussal (a feleség szerepe vagy a félrecsúszott házasság), amely a kisregényben leképeződik. Baszinszkij azonban továbbmegy, és ahhoz képest is többletet nyújt, ahogy Alexandra Rachmanova értelmezi Tolsztojék kapcsolatát.[5] A Szökés… szerzője ugyanis élesen megkülönbözteti Tolsztoj egyedi poétikai eszközöket felvonultató, világhírű szépirodalmi alkotását felesége didaktikus életdokumentumától. Mindketten összekötik a valóságot és a fikciót, az író azonban a Háború és békéhez vagy az Anna Karenyinához hasonlóan itt is művészetté emeli, míg felesége – zsenialitás híján – reprezentációvá.

Baszinszkij az eredeti tolsztoji ötlet alapján konstruált művé („projektté”) avatja hősei életét, akik hol puhány áldozatai, hol harcos aktorai saját projektjüknek. Mivel hőseit hibáikkal és erényeikkel együtt kívánja megmutatni, nem azt akarja bizonyítani, hogy Tolsztoj „futásáért” csak Szofja Andrejevna okolható. A fő konfliktust ebben a „műben” két dolog okozza: egyfelől az, hogy a férj itt egy végtelenül tapintatos, szánalomra méltó és meghátráló, „menekülő ember”, a feleség pedig az ő munkáiba, útkereséseibe, eszmélkedéseibe, válságaiba, valamint a rámaradó háztartás és gyakorlati élet gondjaiba és nyűgeibe belefáradt „hisztérika”, akinek az a kalandja is lelepleződik, amely okot adhatott Tolsztoj féltékenységére. Másfelől a szerző mögéje lát Szofja Andrejevna sértett hiúságból származó lépéseinek, és olyan hősnőként reprezentálja, akitől a szerettei elfordulnak, magára marad, és még férjétől sem engedik elbúcsúzni, holott egyedül ő érti igazán a zsenit.

A könyv a feleség jogos kétségbeesésének indoklása mellett a férj lehetséges szempontjait is feltérképezi, ezáltal egészen más megközelítésből demonstrálja azt (és a Kreutzer-szonátát), mint megszokhattuk. A „szökés” a Tolsztoj által minden téren képviselni kívánt „erőszakmentesség” és „egyszerűsödés” tükrében új értelmet nyer. A hagyományos interpretációkkal ellentétben 

Baszinszkij Tolsztoja nemcsak az a bölcs öreg, aki a személyes vagy közösségi szeretet mibenlétét kutatja,

hanem egy állandó kételyek emésztette ember is, aki belebetegszik a sok, szellemétől és lelkétől idegen emberrel folytatott harcába. Az is feltárul, hogy a legfőbb tanítványhoz, a beszédes nevű Csertkovhoz („csert/csort – ördög”) fűződő viszonya rendkívül összetett: mintha folyton a pártját fogná, holott pontosan érzékeli, hogy a fiatal nemes milyen játszmákkal próbálja elszakítani őt Szofja Andrejevnától – aki ezekre hasonló játszmákkal felel. Az utolsó cseppet a pohárban az jelenthette, hogy rettegő/rettegett felesége Stockholmba sem engedte el férjét, aki „szökésével” valószínűleg ezeket a megalázó helyzeteket szerette volna örökre kikerülni. Vagy az „ördög” Tolsztoj számára tényleg csak a nemi vágyat testesítette meg, amelytől folyton menekült, és már a gyereknemzés sem volt elegendő kifogás? Baszinszkij részéről a kortárs trendekhez való igazodásra is gondolhatunk, mikor az író vagy Csertkov látens homoszexualitására utal. Végletekbe menő alapossággal taglalja, ahogy a tanítvány a hitvesi ágyon kívül szinte minden téren (pl. a könyvkiadások, a jogdíjak, a titkos napló fölötti rendelkezés) átveszi a feleség helyét, ugyanakkor mestere útkereséseit félreérti. Ennek eklatáns példája a Gazda és cseléd, amelyben az író mintha szembesítené követőjét az elvakultságával. A hatodik, utolsó végakarat aláírása szintén Csertkov agresszivitásának következménye. Tolsztoj talán fel sem fogta, mekkora anyagi problémát és milyen rossz légkört hozott családjába a szerzői jogokról való lemondást tartalmazó testamentum és az állandó közadakozás.

A Szökés…-ben nyomon követhetjük három fia történetét is, akik folyton pénzszűkében voltak, sőt, némelyikük saját családalapítási projektje is az örökségen múlt, ezért apjukkal (és az őt idealizáló Alekszandrával) szemben anyjuk pártját fogták.

Akárhogy is, Baszinszkij könyvének tanúsága szerint Tolsztoj nem haldokló állatként vonult el, hanem környezete erőszakosságától kívánt megszabadulni. Ezt is azokhoz a földi dolgokhoz sorolta, amelyek csak visszahúzták, akadályozták, miközben a lét transzcendens értelmét kutatta. Ráadásul a maga számára is teljesen váratlan módon hagyta ott berögzült szokásait, életformáját, családját, „Paradicsomát” – pontosan ezért beszél Baszinszkij „szökésről”, nem pedig „távozásról”.

Baszinszkij izgalmas és terjedelmes könyve tehát új köntösben, a fiction és a non-fiction páratlan ötvözetében vizsgálja az élet és a halál kérdéseit, amelyekkel Tolsztoj, az ember és Tolsztoj, az író szembesült – mindez azonban nem lenne lehetséges Goretity József nélkül, aki híven tolmácsolja a szerző koncepcióját, érzékletesen adja vissza a könyv gördülékeny nyelvét, pontosítja az elhasználódott vagy félreértelmezett fogalmakat (pl. ortodoxia/pravoszlávia), nélkülözhetetlen kommentárokkal látja el a szöveget, a Függelékben pedig számba veszi az író életrajzát és életművét tárgyaló magyar nyelvű könyveket. Vajon lehet-e ennél többet tenni egy könyv más kultúrába való átmentéséért?

Pavel Baszinszkij: Szökés ​a paradicsomból. Lev Tolsztoj élete és futása. Fordította Goretity József. Budapest, Európa, 2021. 688 oldal, 4999 forint

Jegyzetek:

[1] Vö. a jelen kötet Főkötőben, A kedves barát és A szép bálvány című fejezeteit, valamint a Szabad ember című könyvet.

[2] Kiközösítés és végrendelet v. ö. Szent kontra Lev.

[3] Hogy csak néhány példát mondjunk: E. A. Szolovjov az író életének szakaszait, valamint műveit lineárisan, fejezetekre bontva mutatja be; A. L. Zorin a tolsztoji személyiségfejlődést és útkereséseket a művészi eszközökön keresztül állítja párhuzamba az irodalmi alakokkal; a formalista Viktor Sklovszkij és Borisz Eichenbaum pedig a biográfiát meghatározó poétikai tanulmányokkal egészíti ki.

[4] Lásd a Szonyecska és az ördög című fejezetet.

[5] V. ö. a szerző Halhatatlan szerelmes. Tolsztoj házasságának regénye című könyvével.

A kritika szerzőjéről
Molnár Angelika (1975)

A Debreceni Egyetem Szlavisztikai Intézetének docense. Legutóbbi kötete: Текст, жанр, слово. Исследования по русской литературе XIX-XX веков (Москва, Азбуковник, 2022)