Gyógyszerésznek tanult, és évtizedeken keresztül hivatalnokoskodott a XX. századi Brazília legnagyobb költője, Drummond de Andrade. Pál Ferenc pályaképe.
Pályája a brazil Modernizmus első, felívelő korszakában kezdődött. Amikor 1928-ban a Revista de Anropofagia-ban megjelent Az út közepén című verse, amely „a közízlést pofon ütve” óriási botrányt kavart még a futurizmustól átjárt brazil irodalmi közegben is. Íme e vers:
Az út közepén
Az út közepén volt egy kő,
volt egy kő az út közepén,
volt egy kő,
az út közepén volt egy kő.
Sosem feledem ezt a történetet
oly fáradt retináim életében.
Sosem feledem, hogy az út közepén
volt egy kő,
volt egy kő az út közepén,
az út közepén volt egy kő.
Ez a mindennapi, banális eset a felfokozott ismétlés következtében hirtelen életproblémává válik, és jelentéktelenségén túlmutatva metaforikus jelentést kap. A banális helyzetek hiperbolikussá növelése, a szavakkal való játszadozás, a köznapi jelenségek és jelentések kiforgatása, és ennek következtében többletjelentéssel történő felruházása Drummond de Andrade első korszakának jellemzője, amint ezt az Irodalompolitika című versében is láthatjuk:
A városi költő
vitatkozik az állami költővel,
hogy melyikük lenne képes eltángálni a szövetségi költőt.
Eközben a szövetségi költő
aranyat túr elő az orrából
A nyelvi leleményekre, a szavak formai lehetőségeinek kiaknázására irányuló törekvés vezeti el később Drummond de Andrade-t a konkrét költészetig, de költészete az 1942-ben megjelent José (’József’) című kötettől – amelyben egy kisemmizett munkás, a José névvel jelképessé váló brazil kisember nyomorúságát mutatja meg – új elemekkel és hangulatokkal gazdagodik. Verseiben megjelennek a mindennapi élet apró eseményei, a családi élet történései, szülőföldje, Minas Gerais állam tájai és hangulatai, s az olykor polgárpukkasztó költészeti próbálkozások helyét elfoglalja a költészet értelmének, mibenlétének keresése. Az Elmélkedés a költészetről és A vers születése című műveiben a költői kifejezés lényegéről, a költészet értelméről és hasznáról elmélkedik. Írásaiban egyre jobban közelíteni igyekszik egymáshoz a verset és a prózát. Talán ennek a kísérletezésnek az eredményeképpen születtek meg a nemrégen újabb kiadásban megjelent Contos Plausíveis (’Hihető történetek’) című kötet rövid prózai írásai, amelyeket a költő „zsebnovelláknak” nevezett. Az író ezekben a kis „szösszenetekben” egy-egy jelentéktelen helyzetet, gesztust, vagy tárgyat idéz fel, és egy kicsit megcsavarja, meglódítja körülötte a valóságot, úgyhogy a bürokrácia, a hatalmi viszonyok, a társadalmi konvenciók stb. az irónia és a groteszk tükrében jelennek meg. Ezáltal ezeket a kis történetet olvasva úgy érezzük, a „zsebnovellák” végül is rólunk, a mi világunkról, a bennünket körülvevő társadalomról, a létezés furcsaságáról szólnak.
A történetek értelme
– Most mesélj nekem egy szerelmes történetet – mondta a fiú a lánynak. – Szeretnék egy olyan szerelmes történetet hallani, amelyben karavellák, drágakövek és mesterséges égitestek vannak.
– Legyen – felelte a lány, aki nemrégen fejezte be a Történelmesélői mesterképzést, és kimeríthetetlen volt a fantáziája. – Egyszer volt, hol nem volt egy ország, ahol nem volt más, csak víz, víz és víz, amerre csak a szem ellátott, és a Kormány minden ügyet lehorgonyzott vagy mozgó hajókon intézett. Osmundo-nak volt egy hatalmas hajógyára, de mégsem volt boldog, mert Sertória, álmainak asszonya nem akart feleségül menni hozzá. Osmundo meg akarta ajándékozni őt egy szép, fellobogózott hajóval, de a lány elutasította. Egy tíz karavellából álló hajórajt szeretett volna, nem kevesebbet, magának és a családja tagjainak.
De már senki nem tudott karavellát készíteni, mert e fölött a hajófajta fölött régen eljárt az idő. Osmundo csak egy hitvány másolattal tudott előállni, amelyet Sertória nem fogadott el, felsorolva a hibáit, kezdve a latin-vitorláktól, amelyek halványan sem emlékeztettek a latin-vitorlára. Osmundo kétségbeesésében vízbe akarta ölni magát, de nem járt sikerrel, mert amint lesüllyedt a víz fenekére, talált ott egy ládát, tele topázzal, rubinttal, gyémánttal, meg ami még elképzelhető. Felúszott a víz felszínére, hogy odaadja a rideg Sertória-nak, aki elfordította az arcát. Nincs mit tenni, gondolta Osmundo, átalakulok mesterséges égitestté. De a mesterséges égitesteket még nem alkották meg. Ezért továbbra is alázatosan Sertória körül keringett, aki az utóbbi időben bárkáról bárkára járt, selyempórázon vonszolva őt maga után, mint a „halhatatlan szerelem” képviselőjét, ahogy a rá tűzött felirat hirdette. Itt a vége, fuss el véle.
– De mit akar mondani ez az egész? – kérdezte elégedetlenül a fiú. – Nem értek semmit belőle.
– Én sem – felelte a lány – de a történetek arra valók, hogy meséljék, nem pedig arra, hogy megértsék őket, akárcsak az életet.
Odisszea
A szerelem elment a mulatságba, ivott, énekelt és táncolt, s annyira tűzbe jött, hogy hazavitték, és bezárták a szobájába, hogy megnyugodjon. Másnap a szerelem énekelt és táncolt, pedig nem is ivott; minden mozdulatában és szavában ott rezgett a tavasz. A szerelem utazott, hazatért, táncra perdült, tréfálkozott, szobrokat készített, nyelveket talált ki, amelyeket ingyen tanított. Mindenki szeretett volna együtt lenni vele, az emberek megálltak és összeverekedtek, hogy megölelhessék, pénzt dobáltak elé, amit otthagyott, meg virágot, amit odaadott a gyerekeknek és az asszonyoknak. A szerelem nem betegedett meg és nem is öregedett, mindig áradt belőle az élet, volt aki pletykákat terjesztett róla, de a szerelem ügyet sem vetett rá. Hajnalban körbevették a házát, fekete zsákot húztak a fejére, és elhurcolták egy dombra, amelynek egyik oldalán egy szakadék volt, vallatták, ütötték-verték, azzal fenyegették, hogy letaszítják a mélybe, és le is hajították. A szerelem darabokban ért földet, de összeszedte magát, erre megint elfogták, sokkolóval kínozták, letépték a körmeit, az ujjait, de a szerelem csak mosolygott, és amikor már mosolyogni sem tudott, az egyik általa kitalált nyelven kiáltozott, amit senki nem értett. Már halálán volt, de feléledt, és újra megkínozták, már rá se lehetett ismerni. Ezer darabra törték a szerelmet, láthatatlan darabkákra. Eltemették, ahogy illik az idők végezetén, hogy csak az emléke maradjon. Senki nem tudta, hogy nyugszik, de mindenki beszélt róla, és a szerelem átváltozott álommá, csillagképpé, rímmé, és mindenki beszélt róla, és harmadnapon halottaiból feltámada.
Meglepő fürdőzés
A kutyák úgy jelennek meg a híres festményeken, mint a kompozíció kiegészítő elemei, de aki szereti az állatokat, annak ők alkotják a műalkotás lényegét. Akárcsak azoknak, akik az élet puszta szemlélői. Egy reneszánsz festőnek, aki képe témájául a vének által meglesett Zsuzsanna fürdőzését választotta, az az ötlete támadt, hogy egy kutyát is szerepeltessen a fürdőző nő erényének őrzőjeként. Az állat dühödten rohan az egyik tapintatlan vénember felé, aki rémülten hőköl hátra. A kutya elszántsága és az öregember rettenete mellett háttérbe szorul Zsuzsanna meztelensége. A kutya megfosztotta a jelenetet bibliai jelentésétől. Az asszony még akár így is, ahogy most van, kimehetne az utcára, de észre sem vennék, mert az arra járók figyelmét teljesen lekötné a kutya elől menekülő férfi, és az üldözés végeredménye.
A művészi ábrázolás finomsága, amelyre a kritika nem mindig figyel föl, a Zsuzsanna arcán kirajzolódó csalódás. Az nem érdekelte őt, hogy kéjvágyó szemek figyelik. De az jeges zuhanyként éri, hogy a kutya fontosabb szereplő lett, mint az ő meztelensége.
A tökéletes tudás
Az igazi tudás a meg nem írt könyvekben található, azaz a kötetté összefűzött üres papírlapokon. Ez a megállapítás egy filozófussá vált könyvgyűjtőtől származik. A szemét zavaró nyomtatott könyveket kicserélte érintetlen fehér lapokból álló könyvekre, és meggyőződött róla, hogy ezek tartalmazzák a tudás lényegét.
Szerette véletlenszerűen kinyitni őket, és ujjaival finoman végigsimítani lapjaik szűz felületén. Egyetlen hamis elméletet, egyetlen hibát nem talált ezeken a lapokon. Ellenkezőleg: mintha a megkérdőjelezhetetlen tudást sugározták volna. A tudás fehér, járt a fejében. Minden hazugság színes, és a betűk a szofizmusok és a megmagyarázhatatlan rejtelmek vizuális megjelenései.
A könyvtára egyre kisebb lett, mert a papír tökéletlensége is valamiféle hiba volt a szemében, amitől kétségbeesetten menekült. Néha nem a gyártás tökéletlenségéről volt szó, hanem egy kis gyűrődésről, vagy egy köröm nyomán ott maradt mélyedésről. Az ilyen kötetet kidobásra ítélte, és ahogy fogyatkozott a könyvtára, végül csak egy könyv maradt, amelyben ott volt a teljes és maradéktalan igazság.
Nagy hiba lett volna fellapozni, mert mi történik, ha véletlenül elszakad egy lapja? Ráhull egy csöpp kávé vagy a cigaretta hamuja. Soha többé nem nyitotta ki. Üvegbúra alá tette. És ellágyulva nézte. Boldogan aludt el, mert biztos volt abban, hogy a tökéletes tudás ott van két lépésnyire az ágyától, érinthetetlenül.
Az üvegbúra elpattant a hőségtől, és miközben az üvegszilánkok közül kiemelte a könyvet, megvágta a kezét, a vére pedig rácsorgott a kötetre, beszennyezve a tökéletes tudást. Nem volt többé egy boldog pillanata sem.
Terjedelmük és olykor egy-egy groteszk helyzet felvázolása következtében kézenfekvő volna ezeket a „zsebnovellákat” Örkény István egyperceseihez hasonlítani., a minimális terjedelem, egy hétköznapi helyzet abszurddá fokozása, a groteszk és a humor keverése, valamint a finom, de határozott társadalomkritika alapján. Ám Drummond groteszkjei általában líraibbak, metaforikusabbak, mint Örkény fekete humorú írásai, és amíg Örkény sokszor „laboratóriumi” abszurd helyezeteket teremt, Drummond jobban kötődik a valóságos társadalmi színterekhez, és lazább, „beszélgetősebb” stílusban ír.
