Az első dolgok megrázó, vicces és zavarba hoz. Mintha közösen dolgozott volna rajta Quentin Tarantino, Tar Sándor és Matthieu Kassovitz, a La Haine című francia lakótelepfilm szerzője.

A sötét humorral megírt, professzionálisan kivitelezett mondatokba és elhallgatásokba annyi élettörténet és tragédia sűrűsödik, hogy hiába olvastatja magát a szöveg, időről-időre félre kell tenni, majd újra kézbe venni.

Bruno Vieira Amaral 2013-as regénye a Helikon Kiadó Margó Könyvek sorozatában jelent meg 2025-ben, Urbán Bálint fordításában.

A regény egy 75 oldalas prológussal indít: miután az elbeszélő az élet minden területén kudarcot vallott (munkájából kirúgták, házassága tönkrement), hazaköltözik az anyukájához arra a helyszínre (Amélia-lakótelep), ahonnan korábban sikerrel kitört. Kutatni, nyomozni kezd a telep múltja, mitikus figurái után. A regény szervezőereje ennek a személyes és mikroközösségi emlékezetfeltárásnak a kaotikus, sokszor önismétlő szellemi és fizikai folyamata.

Az első dolgok többféle olvasási stratégiát kínál. Adott a lineáris befogadás lehetősége, bár úgy is komoly esélye lesz annak, hogy a regényben is hivatkozott Száz év magányhoz hasonlóan az olvasó belekavarodik a nevek, események, helyszínek sokaságába. És adja magát a sporadikus, kaotikus olvasási stratégia, ötletszerűen felütve az enciklopédiát, mintha költemények, novellák hálózatában csillagtúráznánk a prológus és az epilógus csomópontjaiból kiindulva.

Bár a regényben több utalás van a portugál főváros lepukkantabb negyedeire, Alhos Vedrosra, Moitara vagy a Costa de Caparica strandjaira (Fonte da Telha stb.), hiába is keresnénk a térképen az Amélia-lakótelepet. De nem is állítja az elbeszélő, hogy non-fiction társadalomrajzzal traktálja az olvasót: „...megígértem Virgílio-nak, hogy tapintatosan kezelek bizonyos eseményeket, elhallgatok részleteket, megváltoztatok neveket és dátumokat, és a valóságot, amire néhányan ráismerhetnének, fiktív elemekkel színesítem.” (74)

A regényt olvasva nemcsak ennek a félig fiktív lisszaboni városrésznek a működéséről kapunk hiteles/kitalált/hazug/elhallgatott stb. beszámolókat, a mikroközösség személyes élettörténetein keresztül felsejlik a 20. századi Portugália és gyarmatainak, exgyarmatainak (Angola, Brazília, Zöld-foki szigetek, Azori-szigetek, Mozambik) történelmi kitettsége, radikális társadalmi változásainak lenyomata is, hiszen a szereplők jellemzően az egykori birodalom országaiból vagy Portugália belső területeiről érkeztek a hetvenes években felhúzott házakba. Először az angolai, mozambiki fehérek menekültek ide az 1974-es rendszerváltás környékén, mert egykori hazájukban életveszélyben voltak. Aztán a rendszerváltást követő gazdasági nehézségek elől a jobb élet reményében egyre több fekete, mulatt menekült érkezett szintén az egykori gyarmatokról. És ott volt még a 80-as évek nagy belföldi mozgolódása is, amikor szinte kiürült Portugália keleti és középső régiója, és egyre többen költöztek fel Porto-ba, Lisszabonba vagy éppen Algarve-ba.   

Van azonban egy még univerzálisabb perspektívája is a könyvnek: a regény mottója és befejezése is felidézi a 20. század világtörténelmének egyik legpusztítóbb pillanatát, a hirosimai atomtámadást – de nem a pusztításra koncentrál, hanem az atomvillanás következtében kialakuló lenyomatokra; mintha egy gigantikus vaku villant volna abban a pillanatban, és akik maradtak, „egy másik faj túlélői, árnyékok, melyek a testeket a föld színéről elsöprő halálos villanás pillanatában égtek rá a falra.” (382) Ez a fénykép-/fényképészmetafora aztán megjelenik az elbeszélőt végigkísérő mitikus Virgílio alakjában is, aki valahogy mindig mindenhol ott volt és van, mindent tud, kvázi isteni pozícióból szemlélődik, és olykor ezt a mindent érző, álmodó képességet átruházza az elbeszélőre is.

Ám hiába Virgílio, hiába a „cseppben a tenger”- (vagyis az Amélia-lakótelepben a világtörténelem) -érzet, mégsem a mindentudás tapasztalatából olvassuk a regényt: a szöveghálózat egyes elemeire csak rálátunk, hiába bogoznánk, erednénk a nyomába, csak egy másik gubancot, elvarratlan szálat találunk. 

Tényleg olyan, mintha eltévednénk egy rossz lisszaboni környéken – hiába próbálunk tájékozódni, egyre nehezebben tudjuk meghatározni, hol vagyunk, hogy jutunk ki innen.

Nincs megnyugtató vége a regényben felbukkanó, precíz könyörtelenséggel ábrázolt emberi történeteknek, sőt, gyakran csak közepe van, ahogy a való életben is csak épp belepillanthatunk a Másik sorsába.          

Erre a befejezetlenségre játszik rá az epilógust megelőző Algumas notas / Kósza jegyzetek szakasz, ahol felsorolásszerűen néhány mondattöredék szerepel, pl. „Hajnali kettő, Fernando T. – utánanézni, ha kell, beszélni a családdal” vagy „Repülőgép-baleset a Dél-Angolai Légiközlekedési Vállalat megnyitóeseményén, 1963? Megnézni a neten, sanzalangola” (376-377). A téma szétnövi a formát: hiába az alfabetikus elrendezés, az alapos prológus és epilógus, a történetek, személyek, emlékek, álmok átlógnak, tovább burjánzanak a lábjegyzetekben, az előre- és visszautalások rendszerében.

Az összetettségre rájátszik a műfaji sokszínűség is: dokumentarista szocioleírások, pörgős, filmszerű jelenetezések, tudományos(kodó) betétek (pl. a Rosa nevű szereplő kiejtéséről, 319-320), erős költői képek (a halál mint kutya a Roberto című fejezetben, 317), a mániákus felsorolások (Nomes / Nevek, 287) váltogatják egymást.

A szerző több gesztussal is kapcsolódik a portugál irodalmi, történelmi és kulturális hagyományhoz. Egyrészt Az első dolgok alappozíciója egy izgalmasan megcsavart saudade: 

nem a nagyság, dicsőség, régmúlt szerelem vagy megfogalmazhatatlan vágyódás szervezi az elbeszélést, hanem egy személyes és mikroközösségi mélypont

– távlati fókuszból pedig a teljes portugál birodalmi kudarcot követő múltfeltárási kényszer.

Aztán ott van a narrátor kísérője, vezetője a titokzatos fényképész, Virgílio, akinek neve és funkciója egyértelműen utal a homéroszi eposzok latinosított nagymesterére, az Aeneas szerzőjére, Vergiliusra, aki pár évszázaddal később elvállal egy komolyabb szerepet Dante Isteni színjátékában is (szerződéséből csak a trilógia első két részére, a Pokolra és a Purgatóriumra futotta, pogányként a Paradicsomba már nem jutott be Danténál). Persze a nagybetűs európai irodalmi elődökhöz való kapcsolódás is kap egy ironikus, amarali lábjegyzetet: „Az Isteni színjátékot egy légúti fertőzést követő lábadozás során olvastam, pont a válásom előtt. Valójában csak részleteket olvastam az Isteni színjátékból. Nem vesztettem sokat.” (74)

Az Aeneas volt a legkézzelfoghatóbb előképe Luís de Camões Lusiadák című eposzának, ami azért is izgalmas, mert Camões és Vieira Amaral is egy közösség hős- illetve antihőstörténetét beszéli el – előbbi a Vasco da Gama vezette portugál hódítókét, utóbbi a lakótelep szerencsétlen alakjaiét.  

Felmerül persze még egy nagy előd, a portugál (és a világirodalmi) posztmodern előfutára, a brazil Machado de Assis, aki előszeretettel gáncsolta el a hagyományos befogadói értelmezéseket – hát, ettől Bruno Vieira Amaralt sem kell félteni. Az első dolgok elbeszélője gyakran maga is felülírja az általa kialakított szabályokat: a Hortensia című fejezet például a Teixeira és a Torres közé ékelődik. A lábjegyzet szerint „ez az egyetlen szócikk, mely rajtam kívül álló okokból nem ábécésorrendben jelenik meg. Bizonyos hiedelmek szerint a halottak szeretnek belenyúlni a kéziratokba, és megváltoztatni a dolgok sorrendjét.” (344) A szócikk esszészerű eszmefuttatás a halál állapotában való létezés hétköznapi, bosszantó nehézségeiről. Ez az egyszerre vicces és bizarr gesztus szépen megidézi Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékezéseit, amit konkrétan egy halott elbeszélő ír.         

Urbán Bálint fordítói munkája komoly filológiai és műfordítói teljesítmény, Az első dolgok fordításához képben kell lenni a portugál történelmi és kulturális referenciák komplex rendszerével, a szereplők ráadásul hol latinul, hol zöld-foki szigeteki kreolul, hol franciás, tört portugálsággal szólalnak meg, és van még néhány beszélő név is. (pl. Joãozinho Treme-treme, vagy Bêbado, akikből Remegsz-remegsz Joãozinho és Piás lett). Külön probléma a teljes regény szócikkstruktúrája, ezek ugyanis ábécérendben követik egymást. A fordítói-szerkesztői döntés alapján ezt végül úgy oldották meg, hogy megtartották a portugál szócikk-címeket és mellette feltüntették a magyar fordítást is. Ezzel a gesztussal nemcsak a fordítási/szerkezeti nehézségeket oldották meg, hanem létrehozták azt az érzetet is, hogy itt egy idegen szövegkörnyezetben, városrészben kavargunk. 

Ez az idegen-ismerős közegekben játszódó regény egyszerre távolságtartó, könyörtelen, emberközeli, empatikus, költői és néha ördögien vicces.

A történelembe vetett kisközösségekben, a diktatúra felbomlásában és hétköznapi továbbélésében, a szerelmi csalódásokban, kisiklott életutakban, megrekedt kitörési kísérletekben, hazakullogásokban, mítoszokban és deheroizálásokban könnyen a saját közegünkre, kitettségünkre ismerhetünk. Ahogy a Kovács ikrek ihletett utószavában olvashatjuk: „Valójában a saját emlékeink és gondolataink közt bolyongunk és kutakodunk, egyre mélyebben és intenzívebben, elaltatott álmokra, eltompított fájdalmakra és nevetésekre bukkanva.”   

Bruno Vieira Amaral: Az első dolgok. Fordította Urbán Bálint. Budapest, Helikon, 2025. 396 oldal, 4999 forint