1964. augusztus 16-án az argentin író és politikus, Raúl Barón Biza korrozív savat locsol felesége, Rosa Clotilde Sabattini arcára. Barón Biza az esemény után órákkal, Sabattini 14 évvel később, 1978. október 29-én önkezével vet véget életének. Fiuk, Jorge a két öngyilkosság közötti időszakot dolgozza fel A sivatag és a magjában, kiemelt figyelmet fordítva az olaszországi arcrekonstrukciós klinikán eltöltött időszakra.

A regény ugyanakkor csak mellékesen foglalkozik Barón Biza és Sabattini kapcsolatával, a támadás konkrét, közvetlen következményeivel. Sokkal inkább a szerző, Jorge mentális és lelki változását kísérjük figyelemmel, így

A sivatag és a magja valójában tőről metszett lélektani identitásregény,

 melyben a katalizáló esemény, és annak fizikai következménye az énelbeszélés támpillére lesz. Az arccal kapcsolatos passzusokban a narrátor hűvös, analitikus távolságtartással szálazza szét az anya fizikai roncsolódását, melyre rávetül az otthontalanság, a sodródás fájdalma. Az anya arca így az ifjúkori önarckép tükrévé válik. Ennek elmélyítését szolgálja Barón Biza szélsőségesen esztétizáló-filozofáló nyelve – melyen egy pillanatra sem érezni túlírtságot. Ezenfelül betoldásai is bődületesen széles intellektuális horizontot képeznek, melyeket hol a szövegbe ékel, hol a szöveg elé helyez mottóként vagy pretextusként. Ezek közül a kedvencem talán Keats Hyperionjából vett, kozmikus távlatokat megnyitó két sor („…Érezlek, Thea, bár nem látom orcád. Nézz fel, mutasd, balsorsunk ül-e rajta.” [Vas István fordítása]), míg a legbeszédesebb a legkézenfekvőbb talán Paul de Man Az önéletrajz mint arcrongálás című tanulmányának egy rövidebb betéte.

Ahogy ez utóbbi állítja: „a hang szájat, szemet és végső soron nevet feltételez”, és ez az állítás mintha Barón Biza elsődleges tétele lenne. 

A név, a szem, a száj, tehát összességében az arc a regényben hangot hallat,

elárul valami lényegit a karakterről, valamit, ami elidegeníthetetlenül hozzátartozik. A sivatag és a magjában az archoz és a nevekhez való viszony érzések, mentális állapotok egész palettáját bontakoztatja ki. Az élet minden részétől való elhidegülésnek okos jelölője, hogy anyjára és apjára keresztnevükön hivatkozik: minél inkább meg akarja fejteni anyja szétroncsolt arcát (a sivatagot), és elszámolni az apai örökséggel (a maggal), annál jobban nő a távolság az emlékek, a még élő rokonok, szerettek, sőt önmaga megragadására tett kísérletek és komótosan dekadenciába torkolló életvitele között. És bár a felelősségtudat minden pillanatban ott mocorog benne, látszólag eszköztelen a traumájával szemben. Ez a kettőség pedig szépen lassan a meghasonulás felé tereli.

Pedig fogódzói akadnának:

Barón Biza kiváló arányérzékkel rajzolja meg a Mario szövegben ábrázolt életszakaszát benépesítő, ilyen vagy olyan okokból, de jelentős szereppel bíró mellékkaraktereket is,

akik tulajdonképpen mentőövet kínálnának neki. Az ausztrál házaspár, akik az utolsók között kísérlik meg – cseppet sem tudatosan – kirángatni apátiájából, egyúttal példát is mutatnak neki, hogy milyen élete lehetne/lehetett volna a kurvából alkalmi szeretővé, majd potenciális feleségjelöltté váló Dinával – aki az egyedüli minőségi kapcsolódási pontja volt a világhoz Eligia európai arcrekonstrukciós kezeléseinek idején. A legkiemelkedőbb karakter azonban Calcaterra doktor, a klinika vezető plasztikai sebésze. Az ő hosszabb monológjai párhuzamba állíthatók Mario arccal kapcsolatos filozofálásával, némileg ellensúlyozva azt. Míg ugyanis Mario rendre az idegenség, a zajos magány képét ragadja meg Eligia arcában, a doktor addig a csendét, a kitárulkozó szépség, az új élet lehetőségét. „Asszonyom, ásni fogunk, hogy megtaláljuk a Teremtőt, és őt keressük majd a sebei mélyén, asszonyom.” – mondja egy ponton. Ezzel kínálná fel Mariónak is a reményt, aki azonban süket a doktor emelkedetten biztató szavaira.

A bánat regisztereit beszéli el Jorge Barón Biza,

 egy olyan eset kicsengéseinek tragikus krónikáját, ami réstelenül lehatárolt lehetőségtérben ábrázolja az egyén tettre való képtelenségét. Mert Arón a savval együtt elveti ennek az örökös bánatnak a magvát. Barón Biza valószínűleg egyetértett de Mannal: az önéletírás átvitt értelemben arcrongálás. De mi van akkor, kérdem én, ha az életrajz a másik arcának szó szerinti megrongálásával kerül leírásra? Ha a másik arcának kopár pusztaságában a saját életem kietlensége tükröződik; ha az arcrongáláshoz vezető út egy másik arcrongáláson át vezet?  Barón Biza kifordítja de Man metaforáját, és így tárja fel saját történetének mélységesen mély tragikumát, melyben a legvégén csak ketten maradnak: a sivatag és az ő magja.

Jorge Barón Biza: A sivatag és a magja. Fordította Miklós Laura. Budapest, Sonora, 2025. 245 oldal, 5190 forint