Igazi zsibvásár Daniel Bănulescu hangzatos című regénye: de vajon milyen hangulat uralkodik ebben a vásárban a Ceausescu-korszak utolsó pillanataiban? Demény Péter kritikája.
Az első két kötet, a Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! és a Sátán a szívedre vadászik után újabb könyv jelent meg Daniel Bănulescu kortárs román író „regényklánjából”. Ez négy regényt tartalmaz, a harmadik kötet magyar fordítása még várat magára.
A kezdeti művek kapcsán, melyeket én fordítottam, szívesen emlegettem Bulgakovot. Arra gondoltam, hogy
Bănulescu sem szörnyülködik a kommunizmus felett, és nem is csak a száraz valóságot írja meg, a bürokrácia feltétlen és elnyomó hatalmát, hanem kitalál egy vérbő, lucskos történetet, és abban helyezi el az igazi és a fiktív szereplőket egyaránt.
Mert Nicolae Ceaușescu – kell-e bizonygatni? – létezett, akárcsak az 1989 előtti Románia, ez a bezápult, szürke ország, amelyben természetesen ugyanúgy emberek éltek, mint bárhol a világon. Éppen ezért is jobb, emberibb, mélyebb megoldás humorral közelíteni ahhoz a rendszerhez, mint az állandó jajgatás vagy ítélkezés embertelen módján.
Lakatfű, egy fiatal alvilági figura a fejébe veszi, hogy megöli a diktátort, bármi áron és bármilyen kockázatot vállalva. Így indul a történet, és így fúródik egyre jobban bele a rendszerbe, hogy általa belelássunk az egész akkori abszurditásba.
Áradnak a történetek és a szereplők – a Bulgakov-regénytől elsősorban a szereplők siserahada különbözteti meg Bănulescu könyvét.
Szerzetesek, szekusok, párttitkárok, alvilági figurák vagy „egyszerűen” emberek: mindenki itt van, itt hemzseg, nyüzsög, lefetyel és locsog,
hogy az embernek a nagy román drámaíró, Caragiale jut eszébe, illetve a róla írt egyik legjobb könyv, Mircea Iorgulescu A nagy zsibvásár című esszéje (magyarul Vallasek Júlia fordításában jelent meg a marosvásárhelyi Mentor kiadónál, 2000-ben). A Minden idők legjobb regénye is egy nagy zsibvásár, mindenki kint van a piacon, mindenki áramlik, már rögtön az elején: „Hova megy ez a sok ember? / Miféle erők tolják őket céljuk felé? / Hogyan fojtják el magukban a kétségbeesés, a hasztalanság és az undor érzetét, amely mindegyiküket eluralja?” (9) A válasz pedig, mármint az olvasó válasza: ez a nagy zsibvásár tolja őket, ez a túlmozgásos társadalom.
Ceaușescu egyik legnagyobb teljesítménye, hogy egy ilyen balkáni társadalmat, amely, mint Szilágyi N. Sándor kolozsvári nyelvész mondta, reláció-orientált, „meg tudott fogni”, sikerült szabályoznia, legalábbis abban az értelemben, hogy mégiscsak szót fogadtak neki.
Ezt nagyon nehéz elképzelni, ha ennek a könyvnek a világában járunk. Mindenki harsány, mindenki összevissza beszél, mégpedig sokat. Ebben a szövegtengerben senki nem „hibás”, senki nem „besúgó”: mindenki olyan ember, aki a nyelv túlzott használata révén jeleníti meg önmagát. A céltalan, érdek nélküli jókedély könyve ez, miközben egy merényleté is, egy fiatal betörőé, aki megkívánja, hogy művészként tekintsenek rá, hiszen „foglalkozásának” valóban művésze, egy diktátoré, aki különféle alakokban járja az országot, mint valami kommunista Mátyás király.
A Minden idők legjobb regénye másik nagy erénye, hogy a Kondukátort emberként közelíti meg, távol azoktól a közhelyektől, amelyekkel mások próbálkoztak, például a ragyogó Zokogó majom szerzője, Bálint Tibor, aki a Bábel toronyházában Hamudiusnak nevezi a diktátort, s a feleségét fehérmájú nőként ábrázolja.
Labirintikus könyv ez, mármint Bănulescué.
Szerteágazó, előre-hátra utaló örvénylését nem lehetett könnyű lefordítani. Szonda Szabolcsnak mégis ragyogóan sikerült,
nem utolsó sorban eddigi műfordítói tapasztalatai következtében. Hiszen Szonda Simona Popescutól, az egyik legérdekesebb kortárs román írótól éppúgy fordított, mint Alexandru Mușinától, a nyelvi játékosság sajnos már halott nagymesterétől. Azt már nem is említem, hogy mint a lábjegyzetekből kiderül, mindent tud a román kultúráról, és nemcsak az ún. „magas”-ról, hanem a mindennapokéról is.
„A templomhajó kupoláján a Krisztus Pantokrátor ábrázolása, amint szivárványon lebeg, jobb térdén a földgolyóval, mindkét talpával angyalszárnyakra támaszkodva. A kép hullámfodrokat vet a remegő gyertyafényben. // Feltárulnak a bejáratok, a gyertyalángok lüktetnek, az ajtók aztán mozdulatlanná merevednek. A köhögések elcsitulnak. A házfőnök az oltár elé lép. // Olyan nagy a csend, hogy hallani a reemeteéletű Visarion szerzetes térdének ropogását. Aztán a csend valóban annyira elmélyül, hogy egy percig mindenki legfeljebb a saját lélegzetét hallja” (194)
Ez a ritka csendek egyike a könyvben, és látszik, hogy a fordító érti a bekezdések és a mondatok ritmusát és dallamát, a csend mibenlétét. Más helyeken viszont a párbeszédek dinamikájával is jól elboldogul, sőt:
„– Mi a neved? / Emilian Răulescu. (a ’rău’ szó jelentése ’rossz’, ’gonosz’ – világosít fel a lábjegyzet). / Tudja az Isten, miért nevezett el így. Gonosz még a bőr is rajtad… Mi jár a fejedben? / Szeretnék kiteljesedni. Szeretném az életemet Jézus Krisztusnak szentelni, testemben angyallá válva. / Aha! Minden egyebet elvégeztél már, és most már csak az van hátra, hogy kiteljesedjél… Mit csinált a házfőnök, megtartotta az irataidat, vagy visszaadta neked? / Megtartotta, szentséges atyám. / Hé, hagyd ezt a szentségesatyázást. Nem hallottad soha, hogy ’Szent csak a mi Úristenünk’? Nem hiszed el, amiket itt, a templomban mondanak? Mi csak bűzhödtség és hamu vagyunk.” (190.)
A Minden idők legjobb regénye magyar fordítása talán nem minden idők legjobbja, de ott van a legjobbak között. És ha már a cím, fontos tisztázni: az amúgy nem egy vetélkedőre céloz, hanem a Bibliára: azt nevezik így a könyvben. A romániai diktatúra mindent ellenőrizni akart, így a vallást is, ám a nép mélyen ortodox szertartásai következtében mégiscsak hagynia kellett kijáratokat. A legszörnyűbb diktatúrában is élni kell, a regényeknek pedig kommunikálniuk kell az olvasóval. És ez a könyv bőven hagy teret a képzelőerőnek.
Daniel Bănulescu: Minden idők legjobb regénye. Fordította Szonda Szabolcs. Budapest, Typotex, 2025. 444 oldal, 4900 forint