Egy nő áll széttárt karokkal egy kopár adriai szigeten, 57 napon át reggeltől estig, mozdulatlanul, hogy árnyékot adjon egy kicsike növénynek. Egy férfi egy izraeli kibucban társául fogad egy negyven felé közeledő özvegyasszonyt, aki az első éjszakán kimondja: „Mindig a meghalt szerelmemre fogok gondolni.” Egy tizenöt éves kamasz – ugyanabban a kibucban – beleszeret egy lányba, aki köszönés helyett lefejeli. Egy másik lány, már a 2010-es években, filmet forgat a családjáról, hogy megtudja, ki is ő.
Nagyjából ezek a kulcspontok David Grossmann regényéhez: három generáció bonyolultan összefonódó titkai és felismerései egy családon belül. Ígéretes konstelláció, teli vibráló feszültséggel, múltkereséssel, vádakkal, bűntudattal és feloldozással; egy kelet-európai család történelemfeldolgozási kísérlete egy új, választott hazában, távol a múlt emlékeitől.
David Grossmann izraeli regényíró hazájában szinte indulása óta, de az utóbbi években a nemzetközi irodalmi színtéren is sorra nyeri a díjakat. Regényeiben az arab–izraeli konfliktusról, a huszonegyedik századi háborúkról és az izraeli békés mindennapok aknamezőiről ad árnyalt, erős emóciókat kiváltó jelentést. A Csak játszik velem az élet azonban kevéssé kötődik Izraelhez, holott a cselekmény jelentős része fizikai értelemben ott játszódik. A szereplők mintha nem a saját közvetlen közegükben mozognának, hanem a múltfeldolgozás folyamatos jelen idejében.
A család központi figurája a cselekmény idejében éppen kilencvenéves nagymama: az ő története úgy mozgatja a többiekét, mint egy tornádót a közepén gomolygó légörvény. Vera egy szerbiai magyar zsidó nagypolgári család lányaként a negyvenes évek elején beleszeret egy nincstelen szerb férfiba, és a háború végén lányuk születik, akinek orosz nevet adnak: Nina. Sem a zsidó származás, sem a partizánmunka, sem a háború utáni új világ nem áll kettejük közé. Milos magas rangú katonatisztként a legfelső politikai körökhöz tartozik – amíg egy nap el nem jönnek érte. Innentől Vera a börtönben öngyilkossá lett férfi tovább élő lelkiismerete lesz. 1951-ben kerül arra a bizonyos adriai szigetre, a Sztálin ellen forduló Tito „átnevelő táborába”. Három év kényszermunka után kiszabadul, lányával együtt Izraelbe emigrál, feleségül megy egy özvegyemberhez, és neveli annak fiát, Rafaelt. A két fiatal, Nina és Rafael szerelme megismételni látszik azt a szoros kapcsot, ami Vera és Milos között volt: első látásra örökre szól. Nina azonban nyílt sebként hurcolja magában annak a három évnek az iszonyatát, amikor apja és anyja egyszerre tűnt el az életéből, és ő nem tudott megbirkózni a veszteséggel. A következő nemzedék képviselője, a Nina és Rafael szerelméből született Gili anya nélkül nő föl, egyedül kell kitapogatnia a nőiség, a szexualitás, a párkapcsolat útvesztőit. Ő a beszélő, az ő hangján követjük végig a történetet, és ez a hang hol fölerősödik, hol elhalkul, aszerint, hogy Gili milyen mélységben képes azonosulni az apja, anyja és nagyanyja életét formáló tapasztalatokkal.
A regény legnagyobb bravúrja ez a hullámzás a valóságosan kimondott, megélt helyzetek és a belső történések között. Részben belülről, Gilin keresztül bomlik ki a múlt, részben pedig a Rafael és Gili által filmen rögzített vallomásokból. Szinte természetes, hogy az örvény végül elviszi a szereplőket a szigetre, ahol Vera – és ezzel a lánya – élete kettétört, és újra végigjárják a fájdalom stációit. Itt egy hirtelen nézőpontváltás következik, a családi narratívák eltűnnek, és Vera akkori tudatállapotába kerülünk: ezen keresztül mintegy a pokolból szóló helyszíni tudósításként érzékeljük a történteket. A testi-lelki megpróbáltatások az elviselhetetlenség határán táncolnak. Ehhez képest a regényt záró megbékélés, a három nő összekapaszkodása a tenger fölötti sziklán nem elég meggyőző. A feloldódás ugyan megtörténik, de az olvasó pontosan érzékeli, hogy a múlt mindig jelen marad.
Grossmann valós anyagból merítette a regény anyagát: Verát a Csáktornyán született Kelemen Éváról mintázta, aki Eva Panić Nahir néven lett ismert. Döbbenetes életútját először Danilo Kiš tárta fel, 1989-ben Aleksandar Mandić rendezővel forgatott róla dokumentumfilmet. 2002-ben Avner Faingulernt izraeli rendező csinált egy újabb filmet az asszonyról, az ő kezdeményezésére utazott a család a Goli otok nevű egykori fegyencszigetre – Grossmann regényének utolsó fejezete ezt az eseményt dolgozza fel. De a regényben itt a záró pont, a mindent rögzítő kamerát Nina a tengerbe dobja, szimbolikusan lezárva az emlékezést. Az igazságot nem a filmtekercs hordozza, nem a látható gesztusok és kimondott szavak.
David Grossmann: Csak játszik velem az élet. Fordította Rajki András. Budapest, Scolar, 2020.
