Tíz megrendítő vers a költészet világnapjára
Fotó: Pixabay / Oldiefan
Tíz megrendítő vers a költészet világnapjára

A költészet világnapja alkalmából ezúttal különböző földrészek, illetve közeli és messzi nemzetek költőinek egy-egy felejthetetlen versét ajánljuk.

Ewa Lipska: Mi, 1998-ban (fordította Gömöri György) 

Az 1945-ben született Ewa Lipska a ma élő egyik legjelentősebb lengyel költőnő. A lengyel Új Hullám, vagyis a ’68-as nemzedék világhírű, számos nyelvre lefordított szerzője, akinek első verseskötete 1967-ben jelent meg. A nyolcvanas években lengyel irodalmi folyóiratoknál dolgozott, a kilencvenes évek elején pedig diplomáciai pályára lépett: Lengyelország bécsi nagykövetségének titkára lett, majd az ottani Lengyel Intézet igazgatójaként dolgozott évekig. Pályáját kötött formájú versekkel kezdte, a hetvenes évek óta pedig kizárólag szabadverseket ír. Kerényi Grácia szólaltatta meg elsőként magyarul, az ő fordításában jelent meg 1979-ben első önálló magyar nyelvű verseskötete az Európa Könyvkiadó Új Pegazus című sorozatában Ewa Lipska versei címmel. 2003-ban Zsille Gábor fordításában olvashattunk tőle egy kisebb válogatást a Nők, kezdőknek és haladóknak – Hét lengyel költőnő című antológiában, idén pedig szintén az ő fordításában a Magyar Napló adta ki Világ kisváros című kötetét. Ewa Lipska termékeny alkotó, szinte évente jelentkezik új kötettel. Mi, 1998-ban című katartikus verse Gömöri György fordításában a Nagyvilág folyóirat 2001/7-es számában jelent meg, melynek már a nyitánya is felejthetetlen: „Elmúlt már az eltékozolt idő / amikor tűzzel játszottunk / míg a városok égtek.” Zsille Gábor így foglalta össze Ewa Lipska költészetének lényegét új kötete fülszövegében: „sallangoktól mentes, egyéni hangvételű lírája a mindennapok gyakorlatából lép át a metafizikai dimenzióba; tényszerű emberi tapasztalatokat rögzít, ám általánosítások nélkül. Feltárja a nyelv, a kommunikáció gyengeségeit, de nem él vissza azokkal; humort csillantva oldja a létezés tragikumát, a megrendültséget.” Minderre tökéletes példa Várok című versének zárlata Zsille Gábor fordításában: „Egy időtlen ciprus figyel belőlem, / lombján látcsővel.” Pár éve Németh Zoltán fordításában is elolvashattuk néhány szintén kiemelkedő versét az Irodalmi Szemle 2019/5-ös számában.

Jorgosz Szeferisz: Az angyalok fehérek (fordította Lator László)

„Ezen az egyre szűkebb világon egymásra vagyunk utalva; keresnünk kell az embert, bárhol is legyen. Amikor a Thébába vivő úton Oidipusz találkozott a Szfinxszel, s az feladta neki a rejtvényt, Oidipusz azt felelte: az ember. És ez az egyszerű szó elpusztította a szörnyet… Sok szörnyeteg van még, melyet el kell pusztítanunk. Jegyezzük hát meg Oidipusz feleletét!” – ezzel az intéssel zárta Jorgosz Szeferisz rövid köszönőbeszédét, miután 1963 decemberében az első görög szerzőként átvette az irodalmi Nobel-díjat „kimagasló értékű lírájáért, melyet a hellén kultúra iránti mélységes szeretet ösztönöz”. A huszadik századi modern görög költészet meghatározó költőjének csak egyetlen kötete jelent meg magyarul, 1980-ban Fedélzetnapló címmel az Európa Könyvkiadó Napjaink költészete című sorozatában, melynek egyik csúcspontja Az angyalok fehérek című emelkedett és túláradó költemény: „És fehér volt mégis minden, mivel a nagy álom fehér. / És a nagy halál, a derűs, a csöndbe záruló halál, / és a gyöngytyúk kotyogása virradatkor, a kakas, mely / feneketlen kútba zuhanva kukorékol, / és a hegyoldalban a tűz, mely kénből s őszi avarból / szegi fel ujjait, / és a négyelt szügyű vitorlás, oly gyöngéd, mint túláradó / első szerelmünk…” Sűrű és bonyolult költészet Szeferiszé, de „a sok mitológiai utalás, biblikus töredék, gondolkodók és író-elődök fragmentumai, történelmi analóghelyzetek felvillantása [...] nem valamiféle eklektikus kultúrhistóriai kézikönyvet eredményez, hanem egy jelentős alkotói szubjektumon értelmileg és érzelmileg átszűrt múltfelfogást, amely új szintéziskísérlet alapjául szolgál” – foglalta össze szuggesztív lírájának lényegét a könyv utószavában Papp Árpád.

Szimin Behbaháni: Kis dalok (fordította Nádasdy Ádám) 

Az 1927-ben született Szimin Behbaháni nevével a szélesebb hazai olvasóközönség sajnos csak a nyolcvanhét éves korában bekövetkezett halála előtt mindössze egyetlen évvel, 2013-ban találkozhatott először, amikor az iráni költőnő elnyerte a Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat: ő az előző évi díjazott Lawrence Ferlinghettivel ellentétben részt is vett a pécsi díjátadón. Szimin Behbaháni kamaszkorában kezdte irodalmi pályafutását: tizenkét évesen kezdett írni, két évvel később pedig publikálni. Jogot végzett Teheránban, amitől sosem távolodott el, hiszen egész életében küzdött a nők jogaiért, amiért 2009-ben Simone de Beauvoir-díjjal jutalmazták, ezt a rangos francia elismerést többek között Ljudmila Ulickaja és a Nobel-békedíjas Malála Júszafzai is megkapta azóta. Szimin Behbaháni rengeteget tett a klasszikus perzsa költészet megújításáért, hosszú évekig Irán nemzeti költője volt, akit „Irán nőstény oroszlánjának” becéztek. Első és egyetlen magyar nyelvű kötete a díjátadóra jelent meg Elhagyott szentély címmel, melynek egyik csúcspontja a Kis dalok című, szívbemarkolóan halk és gyengéd költemény, amelyről Lesi Zoltán így írt a Prae.hu portálon megjelent kritikájában: „Nádasdy Ádám néhány fordításában találunk rá igazán Behbahání egzotikus, törékeny világára.” Így igaz, ahogyan az egész dalocska, a vers záró sorai is mondogatnivalóan gyönyörűek: „Fürtjeid-borzoló könnyű lég vagyok, / Rendedhez képest rendetlenség vagyok. / Rendetlenül jöttem a küszöbödig. / Ne kergess el, hisz nálad vendég vagyok.”

Derek Walcott: Szerelem szerelem után (fordította Devecseri Gábor)

Ha a legegzotikusabb nemzetek irodalmi Nobel-díjasait kellene felsorolnunk, akkor a guetamalai Miguel Ángel Asturias és a Trinidad és Tobagó-i Vidiadhar Surajprasad Naipaul mellett a Saint Lucia-i Derek Walcott is dobogós helyen végezne. 1992-ben azért vehette át a Nobel-díjat, mert „költészete szerencsésen ötvözi az európai, valamint a karibi költészetet, mindezt afrikai lírikus elemekkel elegyíti, és gazdag költői képekkel tarkított ékes angol nyelven fogalmaz”. Egyik korábbi toplistámban már kiemeltem Derek Walcott talán leghíresebb versét, ezúttal a választásom egy sokkal csendesebb és visszafogottabb, ám annál megejtőbb költeményére, a Szerelem szerelem utánra esett, amelyben higgadt bölcseséggel mutat rá az élet titokzatos szépségére: „Vedd le a polcról a szerelmes leveleket, / a fényképeket, a csüggedt cédulákat, / hámozd ki önnön képed a tükörből. / Ülj le. Gyönyörködj életedben.” Aki szívesen olvasná egzotikus népek költészetét, az mindenképpen szerezze be valamelyik antikváriumban Rákos Sándor különleges, két kiadást is megért (Európa, 1976; Szépirodalmi, 1986) antológiáját, a Táncol ​a hullámsapkás tengert, amelyben Óceánia népeinek költészetét mutatja be.

Ana Blandiana: Áramlás (fordította Hervay Gizella)

Ha napjaink legnagyobb élő román költőjét kellene megnevezni, akkor Ana Blandiana neve joggal merülne fel az elsők között. Az 1942-ben Temesváron született Ana Blandiana eredetileg Otilia Doina Coman néven látta meg a napvilágot, a Blandiana művésznevet pedig édesanyja szülőfaluja (magyarul Maroskarna) után vette fel. Az ötvenes évek végén kezdett publikálni, első verseskötete 1964-ben jelent meg. Első magyar nyelvű verskötetét Hervay Gizella fordította, ez Homokóra címmel jelent meg 1971-ben a Kriterion gondozásában, de Farkas Árpád fordításai is kiemelkedők, ő két önálló kötetet is kiadott Blandiana-versekből (Valaki engem álmodik; Szelíd állat). Munkásságát 1982-ben Herder-díjjal ismerték el, 2017-ben pedig Griffin-életműdíjat nyert, amellyel korábban olyan kiváló költőket jutalmaztak, mint a Nobel-díjas Seamus Heaney, Tomas Tranströmer, Derek Walcott, Ko Un, Adrienne Rich, Hans Magnus Enzensberger, Yves Bonnefoy és Adam Zagajewski. Ana Blandiana felejthetetlen Áramlás című kozmikus ívű verse tobzódik az erőteljes sodrású sorokban, miközben a költemény egy magával ragadó, pszichedelikus beütésű, bizarr és mégis fenséges látomásba torkollik: „Akkor majd sokkal nagyobb lesz a fény, / ami eddig volt, minden ráadás lesz, / mi és a testünk. És jó lesz, / és testek tízezrei várnak / a hideg aszfalton összeölelkezve, / hogy utunk állják a kanális felé.”

Aimé Césaire: Mágia (fordította Weöres Sándor)

Az 1913 és 2008 között élt Aimé Césaire Martinique szigetén született fekete költő volt, aki francia nyelven írt. Magát az Antillák fiának tartotta, az „éhség, nyomor és elnyomás ez elmondhatatlan zsákutcájáé” – írta magáról és hazájáról később. Césaire nemcsak a huszadik századi színes, hanem a modern francia irodalom nagy alakja is, aki a harmincas években pályáját a szürrealizmus bűvöletében kezdte, André Breton például 1943-ban „a nagy fekete költő”-ként köszöntötte. „Az afrikai versforma másféle jellemzőit az hozza magával, hogy a zenei dallammodellekre kifeszített eredeti afrikai vers lényege a szöveg területén az európainál sokkal nagyobb szabadságot engedélyez, összefüggésben a rögtönzéses technikával. Így aztán amikor Weöres Sándor arra vállalkozott, hogy lefordítsa Aimé Césaire antillai költő, a négritude mozgalom nagy jelentőségű alakjának egy különösen szép költeményét, mintha ezt pontosan tudta volna. Bár látszatra egyfajta szürreális jellegű költeménnyel állt szemben, nem véletlenül, hiszen Césaire, aki személyesen is ismerte és nagyra becsülte André Bretont, az ún. automatikus alkotásmód hívévé szegődött. És ez akkor is tény, ha Kun Tibor szerint egy olyan mozgékony, mondhatnánk, napjainkban oly gyakran alkalmazott kifejezéssel, szuperaktív egyéniség esetében, mint Césaire, ez aligha valósulhatott meg maradéktalanul. A vers szürrealista jellege azonban vitathatatlan” – írta Césaire felejthetetlen költeményéről Biernaczky Szilárd a Forrás 2015/2-es számában megjelent tanulmányában. Aimé Césaire verse a címéhez méltóan egyetlen mágikus lobbanás: „...ti állatok ráleheltek e hold leány arcára / paráznaság szép párduca vésett kagylóhéj éke / mi voltunk a nyár magvainak lágy csúszása / szép testek a papagáj háromágú szigonyára szánva…” Aki ezek után kedvet kapott az afrikai költészethez, annak bátran ajánlom a Néger kiáltás – Fekete-Afrika (Kozmosz Könyvek, 1972), a Dobsirató – Mai nigériai költők (Európa, 1977), az Ébredő Afrika (Magvető, 1961) és a két kötetes Fekete ​lángok (Dél- és Kelet-Afrika, illetve Nyugat- és Közép-Afrika költészete (Európa, 1986) című antológiákat.

Nelly Sachs: Mennyi homokfelitta tenger... (fordította Görgey Gábor)

1901 és 2021 között összesen 118-an részesültek irodalmi Nobel-díjban, ám a díjazottak között mostanáig csak tizenhat női szerzőt találhatunk. Közülük tizennégyen prózaírók, és mindössze négy költőnőt ismert el a legrangosabb irodalmi díjjal a Svéd Királyi Tudományos Akadémia: 1945-ben Gabriela Mistralt, 1966-ban Nelly Sachsot, 1996-ban Wisława Szymborskát, két évvel ezelőtt pedig Louise Glücköt. Az 1891-ben Berlinben született Nelly Sachs tizenhét évesen írta legkorábbi verseit, de első verseskötetével csak meglehetősen későn, 1946-ban jelentkezett - ekkor ötvenöt éves volt. „Hírnév, mégpedig zajtalan hírnév szegődött az utóbbi években Nelly Sachshoz is, későn és váratlanul” – írta róla Hans Magnus Enzensberger 1964-ben. Két évvel később, a hetvenötödik születésnapján az akkor már évtizedek óta Stockholmban élő Nelly Sachs Nobel-díjat kapott  „kiemelkedő lírai és drámai műveiért, amelyek megragadó erővel ábrázolják Izrael sorsát”. Selma Lagerlöf és Paul Celan levelezőtársának magyarul mostanáig sajnos csak egyetlen verseskötete jelent meg magyarul Izzó rejtvények címmel az Európa Könyvkiadó Napjaink költészete című sorozatában 1968-ban, sűrű szövésű és titokzatos szépségű verseit Görgey Gábor és Vas István ültette át magyarra. Utóbbi így méltatta a napjainkban is méltatlanul keveset emlegetett Nelly Sachs rabul ejtően szuggesztív líráját: „költészete nagy és titokzatos, de olyan élményekben és felismerésekben volt része, amelyeket nem lehetett az ő verseinél egyszerűbben és kevésbé titokzatosan közölni az emberekkel, az emberekért. A líra aligha szólaltatta meg ennél hitelesebben és szívszorítóbban a század szenvedését.” Egyik legemlékezetesebb verse, a Mennyi homokfelitta tenger... című költemény gerincét a felsorolás grammatikai ereje képezi, ám sorról sorra haladva egy mind intenzívebb látomás bontakozik ki a szemünk előtt: „mennyi halálos elhagyatottság / a halak gyöngyszemében, / mennyi hajnaltrombita egy korállban, / mennyi minta a csillagokról a kristályok anyagában, / mennyi nevetés-csíra egy sirálytorokban, / mennyi honvágysugár / a csillagpályákon tovavándorolva…”

Ko Un: Halleluja (fordította Sipos Tamás)

Az 1933-ban született Ko Unt évek óta az irodalmi Nobel-díj egyik esélyesének tartják, esetleges győzelme pedig történelmi jelentőségű lenne, hiszen még egyetlen dél-koreai szerző sem kapta meg a legrangosabb irodalmi elismerést. Az 1950-ben kitört koreai háború során sírásóként dolgozott kamaszkorában, ekkor szerzett élményei pedig súlyosan traumatizálták: savat öntött a fülébe, hogy ne hallja a háború zajait, aminek következtében a fél fülére megsüketült. 1952-ben buddhista szerzetes lett, első verseskötete 1960-ban jelent meg. 1970-ben öngyilkosságot kísérelt meg, néhány évvel később pedig egyre aktívabb szereplője lett a demokratikus mozgalomnak. Emiatt több alkalommal is bebörtönözték, a fogságban pedig brutálisan megkínozták. Ko Un nagyon termékeny szerző, mostanáig több mint 150 könyve jelent meg, magyarul Sipos Tamás, Krusovszky Dénes és Osváth Gábor fordításában olvasható néhány verse. Ezek közül a választásom most a Halleluja című költeményre esett, melyben a természeti idilltől kiindulva végül merészen villantja fel hazája véres történelmének nemzeti, politikai és vallási ellentmondásait: „Túl a forgószelektől háborgó tengeren, / a párába borult Kimpho rónáin, / az áprilisi széltől a magágyakból kihajt a zsenge rizs.”

Anne Sexton: Öreg törpeszív (fordította Fenyvesi Orsolya)

Sylvia Plath mellett Anne Sexton a huszadik század második felének legnagyobb hatású tragikus sorsú amerikai költőnője. Az 1928-ban eredetileg Anne Gray Harvey néven született Anne Sexton egész életében depresszióval küzdött, és egy sikertelen öngyilkossági kísérletet követően 1974-ben önkezével vetett véget életének. Negyvenöt éves volt ekkor. Magyarul tavaly jelent meg 1966-os Élj vagy halj meg című kötete a 21. Század Kiadó gondozásában, felzaklatóan intim és torokszorítóan őszinte verseit Fenyvesi Orsolya, Mesterházi Mónika és Szlukovényi Katalin szólaltatta meg magyarul. Anne Sexton így készíti fel az olvasókat Pulitzer-díjjal jutalmazott kötete előszavában, amelyet ma már a vallomásköltészet klasszikusaként tartanak számon: „először is, a verseket (1962–1966) megírásuk sorrendjében közlöm, előre is elnézést kérve, amiért olvashatók egy súlyos melankóliás eset lázlapjaiként is”. Anne Sexton merész versei ma is katartikus erővel ragyognak fel, „Sexton ugyanis az elsők között beszélt az intimszféráról a nők nézőpontjából, és ezzel olyan terepen tört utat, amelynek feltérképezéséhez még ma is csak próbáljuk kialakítani a nyelvet” – emelte ki Szlukovényi Katalin nálunk megjelent esszéjében Anne Sexton lírájának jelentőségét. A bizarr szépséget és tragikus tapasztalatokat a rá jellemző hasonlíthatatlan módon ötvöző Öreg törpeszív című verse is sokáig kísérti olvasóját: „Ó, és most ledőlök szeretni, / milyen ügyetlenül tárja szét karjait, / milyen türelmesen bontom ki ujjait, / mint egy csomót. Te öreg dísz, öreg, csupasz ököl, / hetven kabátba sem tudnálak betakarni… / anya, apa, akikből lettem.”

Judith Wright: Asszony a férfihoz (fordította Turczi István)

Az 1915 és 2000 között élt Judith Wright a huszadik századi ausztrál irodalom egyik legfontosabb, tradícióteremtő alkotója. Első verseskötete 1946-ban jelent meg (The Moving Image), utolsó gyűjteményes kötete pedig 1994-ben. „Ami közte van, az maga a modern ausztrál költészet története, nem csupán stílus és az új költői nyelv megteremtése terén, hanem az emberi és írói kiállás példájával is. A bennszülöttek jogaiért folytatott nyilvános küzdelme új erkölcsi tartást adott az elmúlt évtizedekben induló írógenerációk tagjainak” – méltatta Judith Wright fél évszázados pályafutásának jelentőségét Turczi István, aki mindenkinél többet tett azért, hogy magyarul olvashassuk az ausztrál költészet legjavát. 1999-ben a Széphalom Könyvműhely gondozásában jelent meg A dalok ura – mai ausztrál költők című fordításkötete, de a Minden ​ablak nyitva és az Utazás ​törölve című válogatott és összegyűjtött fordításköteteiben is bőséges ízelítőt nyújt a modern ausztrál költészet gyöngyszemeiből. Judith Wrightot 1964-ben és 1965-ben is irodalmi Nobel-díjra jelölték, de az első és máig egyetlen ausztrál irodalmi Nobel-díjas végül Patrick White lett, akit 1973-ban jutalmaztak ezzel az elismeréssel. Judith Wright a hallását a húszas évei közepén kezdte elveszíteni, a kilencvenes évek elejére pedig teljesen megsiketült. Fülbemászó zenéjű és letisztultan ragyogó költeményei közül az Asszony a férfihoz című verset emelném ki, amelynek minden sora szívbemarkoló: „Ő az alkotó s az alkotás; ő a te, ő az én, / a kérdés és a válasz ő, / a fej, mi vaksötétben döfköd, / ő a kés élén megcsillanó fény. / Ó, szoríts, kérlek, mert félek, félek én.”

A cikk szerzőjéről
Bajtai András (1983)

Költő, műfordító, a Lelkigyakorlatok világirodalmi versblog alapító szerkesztője. Versum-díjas. Legutóbbi kötete: Kerekebb napok (Kalligram, 2014)

Kapcsolódó
Tíz izgalmas kisregény, amit egy strandolás alatt elolvashatsz
Bajtai András (1983) | 2021.08.13.
Tíz könyv karácsonyra, ha tökéletes ajándékot keresel
Bajtai András (1983) | 2021.12.17.
10 remek könyv, amelyek filmes adaptációját alig várjuk
Bajtai András (1983) | 2022.01.28.
Öt kihagyhatatlan dokumentumfilm világhírű írókról az HBO Max és a Netflix kínálatából
Bajtai András (1983) | 2022.04.22.
10 felejthetetlen mű a tengerről
Bajtai András (1983) | 2022.06.24.
Tíz katartikus vers a huszadik századi amerikai költészetből
Bajtai András (1983) | 2022.07.22.