A PesText fesztivál egyik fő célkitűzése, hogy a környező népek irodalmát is bemutassa a magyar közönségnek. Miljenko Jergović a Balkán egyik legfontosabb, nemzetközileg elismert írója, akivel Csordás Gábor műfordító beszélget majd a PesTexten. A vele készült interjúból az is kiderül, milyen írói bravúrok miatt olyan különleges ez a próza.
Szekeres Nikoletta: Végel László írja, aki a Balkán vándoraként aposztrofálja Miljenko Jergovićot, hogy az írót a történelem pokoli laboratóriuma érdekli. Sokan nevezik őt a jugoszláv háború és a Balkán krónikásának, mik voltak a te első benyomásaid, amikor először találkoztál prózájával?
Csordás Gábor: Talán azért írja róla Végel, hogy a történelem pokoli laboratóriuma érdekli, és – persze újságírói leegyszerűsítéssel – azért nevezi valaki más a jugoszláv háború és a Balkán krónikásának, mert több regényének és novellájának hátterét is a térség két legutóbbi háborújának eseményei alkotják. Azonban én ezt a véletlennek tulajdonítom – annak a véletlennek, hogy családja története és a saját élettörténete ennek a két háborúnak az idejére esik. Jergović művészete sokkal több ennél. Egy sok kultúrájú, soknyelvű, sokvallású térségben őt az emberi együttélés alapvető tényei érdeklik, a szerelem és a barátság tényeit sem kifelejtve ebből. Az, hogy ebben a térségben a fenti dolgokból – kultúrából, nyelvből, vallásból – „sok” van, olyasféle akadályt, afféle rázórostát alkot, aminek révén szétválik, szétszálazódik, ami különben egynek látszana, és az emberek közötti kapcsolatok működése és működésképtelensége még pontosabban, még érzékletesebben megragadható. Jergović az emberi kapcsolatok alakulását a legfinomabb lelki rezdülésekre és a legmesszebbmenő életfilozófiai összefüggésekre érzékenyen képes elénk tárni. Épp ezért regényeiben az emberi sors krónikásaként, novelláiban a próbára tett emberség megdicsőülésének és elbukásának kutatójaként jellemezném.
SzN.: 1999-ben jelent meg magyarul a Szarajevói Marlboro a fordításodban, és azóta is te ülteted át (a Kollár Árpád fordította Ruta Tannenbaum kivételével) magyar nyelvre könyveit. A bosznia-hercegovinai szerző lírával indult, de az első sikeres verseskötet óta leginkább regényeket és novellákat olvashatunk tőle. Milyen változásokat látsz az életműben, hogyan mutatnád be pályáját azoknak, akik még nem ismerik Jergović munkáit?
CsG.: Nem tudnék világosan szakaszokat elkülöníteni. Valóban költőként kezdte, mint oly sokan. Novellákkal folytatta, mindjárt egy remekművel, az 1994-es Szarajevói Marlboróval, amelyet szinte közvetlenül azután kezdett el írni, hogy nemzetközi segítséggel kiszabadult az ostromlott Szarajevóból. Nyolc évvel ezután jelent meg az első, szerintem nem igazán sikerült regénye, a Buick Riviera, amelyben két Amerikába menekült boszniai férfi, egy háborús bűnös szerb és egy ártatlan muszlim konfliktusában lélektanilag próbálja megragadni a háborúhoz vezető, valójában sokkal komplexebb folyamatokat. Azt kell mondanom, hogy a Szarajevói Marlboro írása idején már sokkal többet tudott ennél. De ezután mindjárt két remekmű következik, a Diófa-házikó, amely egy asszony életútját követve vázolja fel Jugoszlávia történetét a világháborútól kezdve, és a Gloria in excelsis, amelyben a törökök megszállta Bosznia egyik tizennyolcadik századi kolostori közösségének viselt dolgaira másolódik rá két huszadik századi történet, egy horvát fasiszta utolsó napjaié az ostromlott Zágrábban, és a szövetségesekhez átállt horvát pilóta tapasztalatai a titóista hatalom berendezkedésének első időszakában. Nem akarom az összes regényét ismertetni, ennyi is elég, hogy lássuk, időben és térben milyen széles alapon bontakozik ki regényírói életműve.
SzN.: Egy interjúban a következőket mondja: "Amikor a háborúról írok, megpróbálom valahogy összekapcsolni vagy összerakni a két különálló életemet, két életet, amelyeknek bizonyos értelemben semmi köze egymáshoz. A két teljesen különböző szerepet, két életet, amelyeket csak egy sor furcsa és megbízhatatlan emlék köt össze. Ebben az életben emlékszem magamra a háború előtt, de nincs garancia arra, hogy ez valóban én vagyok. Csak erre a személyre emlékszem, de ez a személy lehet, hogy valaki teljesen más." Jergović szövegei megmutatják, hogy a pusztítás mindenhova befészkeli magát, de ez sosem jelenti azt, hogy egy nézőpont létezne, az emlékezés éppen annyira torzíthat, mint a vallási, faji gyűlölet. Hogyan helyeznéd el a háborús irodalom kontextusában a szerzőt, és mi az, amiben túlmutat ezen az alapvetően tematikus tradíción?
CsG.: Jergović elbeszélői hangja, már a legelső novelláktól kezdve, a keleti próza egy jellegzetes hagyományán, a személyesen jelenlévő mesélő szóbeliségén, nem ritkán a hallgatójával való dialogikus viszonyán alapul. Ez azért fontos, mert mindent tőle tudunk meg, mindent az ő szemén át látunk, tehát formailag mindentudó elbeszélőről van szó. De ez az elbeszélő, aki itt tereferél velünk egy estéledő kertben, természetesen egyáltalán nem mindentudó, bizonytalan magában, az emlékeiben, az értesüléseiben, mérlegel, egyszerre több igazságot, értelmezést, magyarázatot tart játékban. Ez az elbeszélői pozíció kiváltképpen alkalmas többféle elfogultság, ha tetszik, többféle gyűlölet színrevitelére és összemérésére, és ezáltal nagyon jó ellenszere mindenfajta elfogultságnak és gyűlöletnek.
SzN.: A szerző melyik könyve volt rád legnagyobb hatással és miért?
CsG.: Talán a Diófa-házikó. Egyrészt az írói bravúr miatt, ahogy visszafelé mesél el egy szerteágazó történetet. A könyv utolsó fejezete viseli az egyes sorszámot, és ebben születik meg a főhősnő. Másrészt ahogy egy család férfitagjainak sorsába sűríti bele a 20. század második felének balkáni történetét. Harmadrészt van benne egy utánozhatatlan, kegyetlenül pontos leírás a foglyul ejtett muszlim katonák lemészárlásáról. A kézműves technikával végrehajtott tömeggyilkosságról. Ez alig utolérhető írói bravúr.
