1749: Személyesen élte át a délszláv háborút, amely műveinek gyakori témája. Milyen mértékben vannak jelen valós elemek a regényeiben, és hogyan alakítja át ezeket a fikció szolgálatában? 

Miljenko Jergović: Erre a kérdésre nincs egyértelmű és egyetlen helyes válasz. A háború valószínűleg életem legintenzívebb élménye. Nem arról van szó, hogy a valóságot alakítanám át fikcióvá, hanem arról, hogy megpróbálom a fikció segítségével megérteni a valóságot. Ugyanabban a mondatban néha együtt jelenik meg a tényként rögzíthető, kétségtelenül valóságból származó igazság, és az, amit fikciónak nevezhetnénk.

1749: A Szarajevói Marlboro (Sarajevski Marlboro, 1994) című prózakötete úgy ábrázolja a háborút, hogy háttérbe szorítja azt. Hétköznapi, szinte banális helyzetek kerülnek előtérbe, amelyekben az emberek a város ostroma ellenére is próbálnak élni. Miért volt fontos Önnek, hogy a háborút a „robbanások közötti pillanatokon” keresztül mutassa be, a mindennapok csendjén át, és ne közvetlen erőszakjelenetekkel?

MJ: Nos, az ostrom alatt szerzett alapvető tapasztalatom – miután a háború első tizenhat hónapját Szarajevóban éltem meg – az volt, hogy a békeidőre jellemző mindennapi élet háború idején sem változik sokat. Csakhogy sokkal intenzívebb, fájdalmasabb, veszélyesebb, és – paradox módon – valahogyan még mélyebben megélt. Különösen fontos számomra ez a „mélyebben megélt” aspektus.

1749: A könyv címét gyakran úgy értelmezik, mint utalást a balkáni háború amerikai percepciójára és azokra a sztereotípiákra, amelyek kívülről alakították a térségről alkotott képet. Az ön számára mennyiben volt a cím tudatos kommentár a Balkán-értelmezések globális félreértéseiről, és mennyiben egy intim emlék egy konkrét szarajevói szokásról – egy cigarettáról, amely a háború előtti, „normális” élet szimbólumává vált?

MJ: Számomra a cím egészen mást jelent. Ugyanis a szarajevói dohánygyár boszniai dohányból, a Philip Morris licencével és felügyelete mellett gyártotta a Marlboro cigarettát. Az egykori Jugoszláviában kétféle Marlbórót lehetett kapni a kioszkokban. A kemény, kartondobozos az import Marlboro volt, olasz vagy német, ha jól emlékszem. A puha csomagolású volt a hazai, a szarajevói dohánygyár terméke, amelyet mindenki Szarajevói Marlborónak hívott. A dohányosok sokkal szívesebben vették ez utóbbit, mert jobb minőségű volt. A szocializmus idején ez azon kevés hazai termékek egyike volt, amely jobb volt a Nyugatról behozottaknál. A szocialista Keletről Jugoszláviába kevés késztermék érkezett, és azok nem igazán számítottak jónak. Így született a cím: Szarajevói Marlboro.

1749: Buick Riviera (2002) című regényében két egykori háborús ellenfél, immár amerikai emigránsként, egy napot tölt azzal, hogy megpróbáljon „felülkerekedni” a másikon. Mi ösztönözte arra, hogy éppen egy idegen országban való találkozáson keresztül kutassa a háborús bűntudatot, az identitást és a múlt feloldhatatlanságát?

MJ: A volt Jugoszlávia területéről nagyon sokan menekültek el a háború idején és közvetlenül utána. Különösen sokan Boszniából. Mit érez egymás iránt, hogyan viselkedik egymással két boszniai – egy muszlim és egy szerb – férfi Amerikában? Ez már önmagában egy fontos téma, egy izgalmas alaphelyzet. Az utóbbi években gyakran járok Belgrádba, és figyelem a rengeteg oroszt, akik a putyini rezsim és a háborús mozgósítás elől menekültek oda, mellettük pedig az ukránokat, akik ugyanattól a háborútól menekültek el. Kicsodák ők egymás számára? Ez is olyan téma, amely érdekelheti a kíváncsi embert. A jövő irodalmának témája lehet. Szívesen olvasnék erről szóló könyvet.

1749: A Diófa-házikó (Dvori od oraha, 2003) című regényében a narratívát visszafelé építi fel – a haláltól a születés felé, az utódoktól az ősök felé haladva. Hogyan hatott ez a fordított elbeszélésmód a szereplők és sorsuk megértésére, mit szeretett volna elérni általa az olvasó percepciójában?

MJ: A fordított kronológia az emberi emlékezet logikájának sajátossága. Úgy emlékezünk, hogy a nemrég történtektől haladunk a régen és a nagyon régen történtek felé. Az életünk, amelyet megéltünk, mindig fordított kronológiában tárul elénk. Érdekes lenne például így megírva olvasni a Világmindenség történetét, ahol az okok a következményekből következnének, és nem fordítva. A Diófa-házikót ebbéli vágyamnak megfelelően próbáltam megírni.

1749: A főhősnő, Regina Delavale és az őt követő generációk egy olyan térség személyes történetét hordozzák, amelyet mindig is tragédiák és egy sajátos mentalitás terhelt. A látszólag pusztán személyes, intim történeteken keresztül milyen módon kívánta bemutatni a 20. század tágabb történelmét és annak felfoghatatlan logikáját?

MJ: Mindenütt, nem csak nálunk, az egyszerű emberi életek találkoznak és összefonódnak a nagy történelemmel. Ha ez nem így volna, sokkal könnyebben élnénk háborúk, antidemokratikus rendszerek és diktatúrák idején. Arra törekedtem, hogy a szereplőim egyszerű életei természetes módon fonódjanak össze a nagy történelemmel. Úgy, ahogyan ez megtörtént a hozzám közel állók, a szüleim, nagyszüleim, nagyanyáim, nagynénjeim, nagybátyáim életében is.

1749: Miként viszonyulnak a Ruta Tannenbaum (2006) és más művei családtörténetei a régió nemzeti emlékezetéhez? Észrevesz-e különbséget abban, hogyan olvassák ezeket a műveket horvátul/bosnyákul/szerbül, illetve magyarul?

MJ: Könnyebben válaszolnék erre a kérdésre, ha tudnék magyarul. A nagyapám, Franjo Rejc, aki a 19. század végén született és vasutas volt, beszélt, olvasott és írt magyarul, pedig nem volt magyar, a családban senki sem volt magyar származású, de ő úgy gondolta, hogy egy művelt embernek a mi vidékeinken tudnia kell magyarul, így hát megtanulta. Sajnos ezt a tudást nem örökölhettem tőle úgy, ahogyan megörököltem a vasutas karóráját. Ráadásul – még nagyobb sajnálatomra – a nyelvtanulás tehetségét sem örököltem tőle. Röviden, hogy a kérdésre válaszoljak: nagyon sok múlik a fordítókon, majd pedig a történelmeink közötti különbségeken. A magyar történelem sok mindenben eltér a horvát történelemtől, bizonyos tekintetben viszont hasonló is. Hasonló például a szerepünk a holokausztban. A horvátoknak és a magyaroknak egyaránt megvoltak a saját kollaboránsaik, árulóik és náci kiszolgálóik, akik részt vettek a holokauszt végrehajtásában. Felelősek vagyunk azért, amit ők tettek. A Ruta Tannenbaum az én kísérletem arra, hogy erről a felelősségről beszéljek.

1749: A posztjugoszláv identitás és az emlékezetpolitikák erősen meghatározzák műveit. Hogyan látja a mai generációk felelősségét a történelemmel való szembenézésben – és milyen szerepe van ebben az írónak, illetve az író narrátori hangjának?

MJ: Az író csak azokkal áll élő kommunikációban, akik olvassák a könyveit. Másokkal szemben tökéletesen tehetetlen. Rendszerint azok az emberek, akik nem olvasnak, nagyon ritkán néznek szembe a saját történelmi felelősségükkel. Egyébként azok, akik nem olvasnak, azt sem nagyon értik, mi az a történelem. Ők rendszerint összekeverik a történelmet a mitológiával.

1749: Milyen mértékben látja magát a balkáni és mennyiben a közép-európai irodalmi hagyomány hordozójának? Melyikhez kötődik inkább, melyikkel azonosul szívesebben?

MJ: Én a Balkánról származó közép-európai író vagyok, és a Közép-Európából származó balkáni író. A három világ – a Balkán, Közép-Európa és a Mediterráneum – határán születtem, nőttem fel és élek. Őseim, már a nagyszüleim generációjában, akik a 19. század végén és a 20. század elején születtek, mindhárom oldalról érkeztek, mindhárom civilizációs körből. Semmiképpen nem felejteném vagy hanyagolnám el egyiket sem.

1749: Bár elsősorban novellákat, esszéket és regényeket publikál, érdekes, hogy első kötetei többnyire verseskötetek voltak. Az elsőt, a Varsói Obszervatóriumot (Opservatorija Varšava) 1988-ban adták ki – ezért Goran- és Mak Dizdar-díjat kapott. Az utolsó verseskötete (Nane Mazutha válogatott versei - Izabrane pjesme Nane Mazutha) 2011-ben jelent meg. Teljesen a prózához fordult-e (mikor és miért?), vagy ma is ír olykor verseket (mikor és miért)?

MJ: A verseket eleinte azért publikáltam, mert nem mertem a prózáimat kiadni, úgy éreztem, rosszak. Aztán mégis rászántam magam… Igen, ma is írok időnként verseket. De keveset, és ritkán.

1749: Legújabb kötete, a rövid történetekből felépített Háború kapcsán: mi volt a konkrét indíték – személyes élmény, levéltári forrás, történelmi esemény vagy irodalmi koncepció? Kérem, írja le a könyv születésének első pillanatait.

MJ: Ez egy olyan könyv, amelyet talán a legpontosabban mese-regényként határozhatnánk meg. A mesék félelmetesek, tele kegyetlenséggel és látszólag lehetetlen eseményekkel. A mese az a történet, amely tartósan a gyermeki időben tart bennünket, és ugyanakkor a közös ős-történetünk. Nem, a könyvben – legalábbis az én érzésem szerint – nincsenek személyes élmények a háborúról. Bár ezt nehéz biztosan kijelenteni. Az viszont biztos, hogy nem hivatkozom levéltári forrásokra, és nem is történelmi eseményeket dolgozok fel. Koncepcionális alapon született könyvről van szó, melyben a történetek Kafka, Daniil Kharms, Borges művei szellemiségét idézik.

1749: Korábban arról is nyilatkozott, hogy a kötet egyszerre idézi Kafka és a délszláv népmesék világát. Hogyan teremtette meg ezt a hibrid imagináriumot – a modernista nyugtalanság és a mitológiai motívumok között –, és mi volt a legfontosabb az atmoszférikus réteg kialakításában?

MJ: Azt mondanám, hogy a könyvet úgy írtam, ahogyan a verseimet írom. Érzésből és ösztönből, szinte átgondolatlanul. Ami újabb paradoxon: egy koncepcionális könyv, amely mégis ösztönből, érzésre íródik – lehetséges ez egyáltalán? Megpróbáltam tehát egy lehetetlen könyvet megírni.

1749: A történetekben szereplő mesterségek – például az üveges vagy a sírásó – mintha az emberi sorsok törékenységének és mulandóságának szimbólumai lennének. Hogyan választotta ezeket a foglalkozásokat, és milyen szerepet játszanak a kötet koncepciója szempontjából?

MJ: A könyv szereplői a mesterségeik alapján vannak megformálva. A fejezetek, illetve a fragmentumok olyan rövidek, hogy szó sem lehet pszichológiai karakterépítésről. Senkinek sincs neve. Mindannyian abból vannak megalkotva, amit tesznek, ami a hivatásuk. Mindannyian előbb a szüleink gyermekei voltunk, aztán az életélményeinké, megőrzött és elfojtott emlékeinké, majd pedig a szakmáinké is.

1749: A Háború szerkezetének és tematikus viszonyainak fényében hogyan látja ma korábbi könyveit: folytatásként, cáfolatként vagy saját írói útjának radikális újragondolásaként?

MJ: Érdekes kérdés! Azt mondanám: egyszerre cáfolatként és radikális újragondolásként. Mindig nagyon fontos volt számomra, hogy különbözzek saját magamtól és a korábbi könyveimtől. Ez fontos nekem az életben és az irodalomban is. Nem szeretnék saját magam számára unalmassá válni, jóllehet egyúttal olyasvalaki vagyok, aki függ a mindennapok rituáléitól – attól, hogy ugyanabban az időben ugyanazokat a dolgokat csinálom, ugyanazokat az ételeket eszem, ugyanazokat az italokat iszom, és gyakran ugyanazokat a könyveket olvasom. Vannak könyvek, amelyeket talán tízszer is elolvastam életemben, és még mindig nem elég. Az ilyen életvitel azt kívánja az embertől, hogy folyamatosan változtassa önmagát és a saját szövegvilágát.

1749: Hogyan tekint ma, ekkora időbeli távolságból arra a tényre, hogy 1992-ben Ön az egyik társalapítója volt a bosznia-hercegovinai PEN-központnak? Mit jelentett Önnek ez az esemény akkor, és mit lát mindabból a szimbolikus és kulturális jelentőségből elveszettnek vagy megrendültnek azóta?  (2020-as nyílt levelében azt írta, többé nem tekinti magát a bosznia-hercegovinai PEN tagjának a nacionalizmus és fasizmus eltűrése miatt.)

MJ: Számomra 1992 hősi korszak volt. A szenvedés ideje, a halálé, amely közelebb volt hozzánk, mint az inggallérunk, és az emberek közötti nagy közelség ideje. Boldog vagyok, hogy 1992. október 31-én, Halloween estéjén a boszniai–hercegovinai PEN-központ egyik társalapítója lehettem, és hogy három kilométert gyalogoltam a gránátok között áthaladva a Holiday Inn szállóig, ahol az alapító ülés zajlott. Három kilométer, tudja, a gránáteső napjaiban rettenetesen hosszú távolság. És ha valaki nem tudná: Szarajevóra aknavetőkkel, tarackokkal és ágyúkkal lőttek, többnyire találomra, így sehol sem volt az ember biztonságban, nem volt olyan pont, amelyet kevésbé lőttek volna, mint a többit. Tessék, ilyenek az emlékeim. Ami pedig 2020-ban történt, legalábbis életemnek ennek a hősi korszakához viszonyítva, meglehetősen jelentéktelen. Nem kívánok sokáig olyan emberek között maradni, akik kitartóan küzdenek mások nacionalizmusai és fasizmusai ellen. Az ilyenekkel való beszélgetés rendszerint időpocsékolásnak bizonyul.

1749: Publicisztikát, újságcikkeket is ír. Íróként hogyan viszonyul a „nyilvános” vagy „társadalmi” szerephez, és változott-e az évek során az ehhez való viszonya?

MJ: Talán az évek során kissé elvesztettem a kedvem ahhoz, hogy erről beszéljek. Egyszerű: a nem fikciós és újságírói írásaimban a saját meggyőződéseimért és önbecsülésem megőrzéséért küzdök. Ennyi az egész.

1749: Melyek voltak eddigi munkája során a legnehezebb erkölcsi vagy szakmai döntések – akár publicisztikai állásfoglalásokról, irodalmi vitákról vagy nyilvános szereplésekről volt szó –, és hogyan hatottak ezek az élmények az irodalmi útjára?

MJ: A legnehezebbek nem a döntések voltak, mert kevés dologban volt alkalmam valóban dönteni, hanem a legnehezebbek a rossz értékítéletek voltak. Gyakrabban ítéltem meg rosszul az embereket, mint azokat a helyzeteket, amelyekbe kerültem. Alapvetően nem vagyok optimista, így az események gyakran kellemesen megleptek. Az embereket pedig hamarabb megszeretem, mint hogy megismerném őket. Vagy – szerencsére ritkábban – meggyűlölöm őket. Aztán vagy csalódást érzek, ha megszerettem őket, vagy szégyent, ha meggyűlöltem.

1749: Ha ma határt kellene húznia a művészet és a politika között, hol látná ezt, különösen az egyre erősebb identitáspolitikai és kulturális feszültségek korában?

MJ: A művészet és a politika világunkban ma többnyire már csak a politikának a művészet és művészek feletti terrorja révén találkozik. Kivéve néhány rendkívüli esetet, amilyen például Winston Churchillé volt.

1749: Műveit mintegy húsz nyelvre lefordították. Milyen az együttműködése a fordítókkal – volt-e külön nehézség a magyarra vagy más nyelvekre való fordítás során? Van-e olyan kulturális vagy nyelvi utalás, amely különösen nehéznek bizonyult átültetni?

MJ: A magyar fordítókkal kiváló tapasztalataim vannak. Egyik könyvemet Kollár Árpád fordította magyarra, a további eddig megjelent ötöt pedig Csordás Gábor. Gábort sokkal régebbről ismerem, immár negyedszázada, és nagy megtiszteltetés számomra, hogy a könyveimmel egy ilyen kiváló fordító, író és értelmiségi foglalkozott, aki tevékenységével erősen meghatározta a magyar kultúrát a berlini fal leomlása után. Árpád viszont más eset: ő Vajdaságból, az egykori Jugoszláviából költözött Magyarországra, így kulturális és élettapasztalataink, emlékeink, referenciáink jelentős része közös. Úgy gondolom, a fordításban a legfontosabb, hogy a fordító alaposan ismerje a saját nyelvét, majd pedig azt a kulturális közeget, amelyben a fordítandó mű született, és csak harmadsorban az a nyelvet, amelyről fordít. Az utóbbihoz mindig vannak szótárak és nyelvtanok; de ha valaki nem uralja a saját nyelvét, és nem ismeri azt a világot, amelyben az adott könyv született, akkor óriási nehézségek adódnak. Magyarország – néha különös módokon is – közel áll hozzánk, bár a magyar nyelv sajnos teljesen érthetetlenül távoli számunkra. Ez a közelség azonban megkönnyíti a fordítást. Én legalábbis így érzem. 

1749: Amikor elfogadta a meghívást a 2025-ös budapesti PesText fesztiválra, milyen üzenetet érzett fontosnak átadni a magyar közönségnek?

MJ: Nincs küldetésem, sem üzenetem. Boldog voltam, hogy Budapestre mehetek, és megtiszteltetésnek éreztem, hogy az apropót a könyveim szolgáltatták.

1749: Milyen kapcsolatot ápol magyar olvasóival és a magyar kritikával? Volt-e olyan fogadtatás Magyarországon, amely különösen meglepte vagy elgondolkodtatta?

MJ: Érdekesek számomra például azok a magyar olvasóim – többnyire vajdasági származásúak vagy kötődésűek –, akik a könyveimet mindkét nyelven olvassák. Rajtuk keresztül tudom a legjobban megérezni, mi is a kétnyelvűség, és mit jelent két, egymástól nyelvileg nagyon távoli kultúrában egyidejűleg élni.

1749: Kik a legizgalmasabb szerzők Ön szerint a kortárs magyar irodalomból, és kik azok a magyar írók vagy művészek, akikkel személyesebb kapcsolatot ápol?

MJ: Először is meg kellene egyeznünk abban, kit és mit nevezünk kortársnak. Számomra például Krúdy Gyula és Márai Sándor kortárs magyar írók. Krúdy Szindbádja, amelyet a nagy Sava Babić fordított szerbre, azok közé a könyvek közé tartozik, amelyeket állandóan újraolvasok – Krúdy korunk egyik legszellemesebb és legszórakoztatóbb írója. Márai Naplója pedig – szintén Sava Babić fordításában – az egyik leghatalmasabb európai könyv a háború előtti időszakról, a háborúról, a háború utáni időszakról és az emigrációról. Senki sem írt olyan mély szégyenérzettel és bűntudattal a holokausztról, mint Márai. Vannak továbbá nagy magyar írók, akiket személyesen a magaménak érzek, és akiknek művei formáló erejűek voltak számomra, főleg Vickó Árpád fordításaiban: Tolnai Ottó és Végel László. És még valaki, akinek a könyvei – attól tartok – még Magyarországon sem igazán ismertek: a híres jogtudós Várady Tibor, aki könyvről könyvre irodalmi-nyomozói és jogi eszközökkel a családi ügyvédi iroda eseteit feldolgozva rekonstruálja Nagybecskerek – azaz Zrenjanin – 20. századi történetét. És végül hadd említsek még négy nevet: Kertész Imre, Krasznahorkai László, Nádas Péter és Szabó Magda. És még nem is beszéltem a magyar költőkről… Sem a nagy Kosztolányi Dezsőről, sem Örkény Istvánról és Egyperces novelláiról, amelyek húszas éveim elején szó szerint megváltoztatták az életem. Ahogyan nem említettem életem egyik legfontosabb könyvét, Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényét sem. És nem említettem egyetlen olyan magyar írót sem – például a szerb, montenegrói, jugoszláv, zsidó író Danilo Kišt –, aki ugyan nem magyarul írt, mégis meghatározó volt számomra. Nos, ők az én „kortárs” nagy magyarjaim. A legszorosabb kapcsolat, amit írókkal fenntarthatok, a szövegükhöz köt. Magyarország az irodalomban sokkal, de sokkal nagyobb, mint fizikai valóságában.