A PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál keretében végre találkozhat a magyar közönség Olja Savičević Ivančevićtyel, a kortárs horvát irodalom egyik figyelemre méltó alakjával. A szerzővel a kiváló költő, irodalomtörténész, Ladányi István beszélget, akit a horvát irodalom sajátságairól, és Savičević írói világáról kérdeztünk.
1749: Ha egy cseh, szlovák, román, lengyel vagy éppen horvát könyvet olvasunk, előfordul, hogy hamarabb mozgunk otthonosan e regényvilágokban, mint egy francia vagy amerikai regény esetében. Egyszerre érdekes megélni e felismeréseket, felfedezni a hasonlóságokat, de legalább ilyen izgalmasak a különbségek is. Hogyan gondolkodsz ezekről a párhuzamos jelenségekről a horvát irodalom kapcsán?
Ladányi István: Valóban sok minden közel áll hozzánk a horvát világból, a horvát kultúrából, irodalomból, a Monarchia, a szocializmus, a posztszocializmus, a kelet-európaiság, benne a kesernyés-röhögős iróniával – miközben legalább ennyire megfogalmazható ennek az ellenkezője is. Egészen más, ellentmondásos a viszony a horvát világban a Monarchiához, de tulajdonképpen mindenhez más a viszony a felsoroltak közül. A horvát kultúrának rendkívül erős kontextusa, komponense a tágas jugoszláv világ, amellyel vannak, akik szembehelyezkednek, vannak, akik saját közös örökségként tekintenek rá, és ma is élő, természetes kapcsolatokat ápolnak a délszláv térség más kultúráival, de a „jugoszláv mitológia” ott van mindenben. A jelenben is, a múltban is a horvát kultúrának élénk, közvetlen átjárásai vannak az itáliai világba, és egyáltalán a mediterrán térség hagyományaiba. És akkor a 20. század második felében gazdagon szőtt nyugat-európai kapcsolódásokról nem is beszéltem. A horvát kultúrában is erős központ Zágráb, de autentikus regionális identitásalakzatok vannak jelen az irodalomban is: a szlavóniai, az isztriai, a dalmát, a hercegovinai komponensek. Ezek nem csak történelmi regionális jellemzők, hanem ma is élő sajátosságok. Fordítói kihívás például az autentikus, elfogadott regionális nyelvek jelenléte a kortárs művekben, ahogy megoldhatatlan fordítói probléma adott esetben a szerb vagy montenegrói nyelvek (nyelvváltozatok?) használata egy irodalmi szövegben, hiszen ezek észrevehetően mások, ugyanakkor problémátlanul érthetők a horvát olvasók számára. Máig meghatározó hagyomány a neoavantgárd, amely nem szubkultúraként létezett, hanem mindenestül átitatta a horvát irodalmat. De ugyanez elmondható a rock és a punk világáról és a populáris kultúra művészeti vagy művészileg hasznosítható alakzatairól. Ebben egészen magától értetődően hangzanak a karakteres identitásirodalmi megszólalások.
1749: Hol helyezkedik el ebben Olja Savičević Ivančević irodalmi munkássága, milyen a kortárs recepciója?
LI: Folytatom az előző kérdésre adott válaszom. Igen, ha azt mondom egy horvát írónő prózájára, hogy női irodalom, akkor nem mondtam sokat, mert mi más lenne. És ha spliti születésű, ott nőtt fel, ennek a minden más városhoz képest más kikötővárosnak, iparvárosnak, a Hajduk focicsapat vagy a Jugoplastika kosárlabdacsapat városának világában, a Diocletianus-palota városának világában, amelynek szatelitjei, városkörnyéke az előtte elterülő szigetvilág, az ógörög telepítésű Hvar vagy Vis, akkor honnan máshonnan is szólalna meg, mint ebből a városból. Ez a női hang egy erőteljesen macsó kultúrában hangzik fel, ahol ugyanakkor több évtizedes, sokféle hangú hagyománya van a női irodalomnak, és úgy spliti és mediterrán, hogy ez is magától értetődő jellemzője a sokszínű horvát kultúrának. Vagyis egy nagyszerű horvát író, aki a maga világát írja. De látod, horvátul nem kell odatenni a neve mellé, hogy -nő, mármint írónő, ugyanakkor nem is tudod nem odatenni, mert a grammatikai nemek nem teszik lehetővé, valaki vagy pisac vagy spisateljica. Az -ica végződés, ugye, a nőnem jelzése – de hát annyi minden nőnemű a horvát nyelvben, az alma, az ember keze, feje, haja, nőnemű a föld, a haza, mindennek van neme. A tenger meg az ég például semleges nemű. És Olja Savičević Ivančević mediterrán világa nem a tengerről meg a napsütésről meg a délszaki növények illatáról szól, ezekről is, de inkább a lakótelepekről, a gyárakban dolgozó szülőkről, szomszédokról, a nyarak közt végigélt ősz és tél és tavasz minden napjáról, az Így távoznak a kovbojok a gyermekség perspektívájáról, a felnőttektől megörökölt világról, a magyarul még nem olvasható Nyarak Marijával (Ljeta s Marijom) a női nemzedékek soráról a modernizáció által meghatározott 20. században. Mindez nagyon aktuális, de még inkább autentikus. Az írónő úgy fogalmaz egy interjúban, hogy az ő témáit nem a művelt francia teoretikusok, hanem a dalmátok és az utca adja.
1749: Az Így távoznak a kovbojok sodró erejű elbeszélésével egy traumákat őrző család történetét bontja ki, illetve a fesztiválra remélhetőleg megjelenő Énekes az éjszakában egy graffitiző, saját törvényei szerint élő srác élete kapcsán enged betekintést a horvát mindennapokba, az ex-jugoszláv ország sajátos atmoszférájába. Mik azok a cselekményszövési és prózapoétikai megoldások, amelyek különlegessé teszik e regényeket?
Mindig személyes elbeszélőkkel dolgozik, akik a maguk nyelvén mondják a maguk történeteit úgy, ahogy ők megélték, és ahogy el tudják mondani. Ez a közvetlenség élményét adja, és nem lép fel az igazság igényével, mármint hogy lenne valamilyen, az emberek életét, tapasztalatait megelőző igazság. Saját igazságok vannak, olyanok amilyenek, mindenki mondja a magáét, a különböző szereplők is, akikkel az elbeszélő-főszereplők bonyolítják az életüket. Mindez a hétköznapok beszélt nyelvén, pergő párbeszédekkel, generációs, regionális, társadalmi csoportok szerinti nyelvváltozatokban. Fordító legyen a talpán, aki ezt horvát világból kinőtt nyelvi világot egy másik nyelven létre tudja hozni.
