1749: A Szólíts Naptárnak főhőse és elbeszélője Oskar, aki különleges ember. Idős édesanyjával él egy lett kisvárosnak nem épp a legelőkelőbb részén. A legtöbben, akik olvasták a könyvet, Oskarról fiatalemberként beszélnek. Hány éves is pontosan, és mióta készül a maga módján a felnőtt életre, ha – mint mondja – ő olyan nagykorú, aki soha nem tud felnőni?

Andris Kalnozols: Egyszer elvégeztem egy kísérletet a könyvben szereplő részletek alapján: hogy mi az, amire Oskar a múltjából emlékszik, ki az a valós személy, akiről a karaktert mintáztam, és hogy ő mennyi idős, valamint áttekintettem a korszakra utaló részleteket, mint amilyen például a Tarhun limonádé, ami rendkívül népszerű volt Lettországban, pontosabban Szovjet-Lettországban. A könyv felénél járhattam, és kíváncsi voltam, a fentiek alapján miként láthatják őt az olvasók. Miután mindent összegyűjtöttem, arra a következtetésre jutottam, hogy Oskar 35 és 43 év közötti lehet. Sokan talán fiatalabbnak gondolják a viselkedése és a szemlélete miatt, de mivel idős édesanyjával él, inkább az emberélet útjának felénél tarthat.

1749: Egy lett kisvárosban vagyunk, talán valamikor az ezredforduló után. A helyi kórház bezárt, a régi bútorgyár, amelynek Jövő a neve, üresen áll. Egy környékbeli, nem túl iskolázott fiatal a helyi piacon helyezkedhet el, vagy mondjuk a halüzemben. Mit nyert a lett vidék, illetve Lettország a függetlenség 1991-es visszaállításával, és mit veszített?

AK: Lettország sok embert veszített a vidéken a nagyobb városok javára. Az eset nem egyedi, Olaszországban például ugyanez a helyzet, vagy éppen a környező országokban: az emberek a kis településekről Nápolyba, Milánóba, Rigába vagy Budapestre költöznek, mert ezeken a helyeken több lehetőség nyílik számukra. Ugyanakkor a kiürült vidéknek is megvan a maga története, még ha szomorúbb is: a kisvárosok, a falvak tele vannak az esélytelenek, az elnyomottak sztorijaival. Oskar története bizonyos tekintetben az ő történetük. Noha nem szeretném túlságosan leszűkíteni vagy behatárolni a karakterét – különösen a most készülő filmadaptáció vagy a színházi feldolgozások fényében –, végső soron tekinthetünk rá azok képviselőjeként, akik túlságosan messze vannak mindentől, és akik nem tudják hallatni a hangjukat. Arra törekedtem, hogy ezek az egyébként egyedi és érdekes történetek napvilágra kerüljenek, és ehhez a saját élményeimet is felhasználtam, hiszen magam is egy kisvárosból, Talsiból származom. Huszonöt évvel ezelőtt, amikor iskolába jártam, Talsi egy 13 ezres lélekszámú település volt – ma nagyjából 8 ezren lakják.

1749: A lakosság több mint egyharmada elhagyta a várost?

AK: És nagyobb városokba költöztek, mint Riga, vagy éppen külföldre, mint a barátaim egy része. A pandémia azonban megváltoztatta a helyzetet, sokan visszajöttek, nemcsak ide, hanem más vidéki településekre is, mert úgy gondolták, ott egészségesebb környezetben vannak. Aztán a járvány lecsengésével maradtak. Az én barátaim is visszatértek Hollandiából, s mivel időközben Talsiban megnyílt a kulturális centrum, lett mivel foglalkozni helyben. Ez tulajdonképpen Oskar története: elhagyatott helyekre megy, mint amilyen az egykori, üresen álló kórház vagy az általad említett bútorgyár, és életet lehel beléjük, összejöveteleket tart, sőt, színdarabot rendez bennük. 

1749: A bútorgyárnak a regényben Jövő a neve, és kiszuperálva áll. A Jövő tehát eltűnt a lett vidékről? A régi kórház helyett viszont lett új, kisebb.

AK: A bútorgyár nem feltétlenül jelkép, Talsiban valóban Jövőnek hívták ezt a szovjet időkben épült bútorgyárat, amit felhasználtam a könyvben. Reáliáról van tehát szó, de most, hogy említed, valóban szimbólumként is tekinthetünk rá. Oskar tettei azonban kevésbé pesszimista képet festenek, amennyiben a Jövő élettel telik meg.

1749: Oskar mintha a múlt és a jövő között állna: baráti társaságot gyűjt maga köré magányos idősekből, akik közt vannak, akik a régi világban ragadtak – mint például a Leninnek becézett idős úr –, ugyanakkor szert tesz egy fiatal tudósember, Otto barátságára is, aki a klímaváltozással kapcsolatos kérdéseket is kutatja. Ez a kettősség – múlt és jövő – mennyire összeegyeztethető a lett emberek gondolkodásában? Oskar mintha megpróbálná a kettőt szintetizálni.

AK: Oskar olyan személyiség, aki összekötő kapocs lehet múlt és jövő között. Nagy figura – szó szerint is –, nagy szívvel: képes egyik karjával Lenint, a másikkal Ottót átölelni. Tele van kíváncsisággal és szeretettel, ami képessé teszi erre. Nem úgy gondolkodik, hogy minden, ami a múltban volt, rossz, és a jövő kizárólag jó lehet – azt azonban tudja, hogy múlt nélkül nincsen jövő. Ez a két dolog az, a múlt ismerete és a jövő elgondolásának képessége, amelyek az emberiség történetét megalkotják, és Oskar nem ítélkezik felettük, inkább igyekszik megérteni a folyamatokat.

1749: Oskarnak „az idegeivel kapcsolatos” betegsége van, ami sajátos állapotként jelenik meg. Fejből tudja a naptárban mindenki névnapját, innen a beceneve. Máskülönben nem beszél. Otto, az említett tudós egy betegség következtében elveszíti hangját. Mit jelent számukra és a regény számára a hallgatás, a némaság és a kifejezés más útjainak keresése?

AK: Fontos, hogy ezt említed, mert amikor a könyv alapján készült litván színdarabot néztem, az jutott eszembe, hogy Otto elveszített hangja a tudomány, az ész, a tudatosság elveszítésének jelképe. A fake news és az alternatív igazságok világában az okos, művelt emberek hangja alig hallható, így Otto vesztesége a regényben a józan ész elvesztésének a szimbóluma. Oskar csöndes hangja pedig azoké, akik túl messze vannak tőlünk, és azért nem halljuk őket, vagy nem is érdekel bennünket, mit szeretnének mondani.

1749: Viszont Oskart érdekli, hogy Otto min dolgozik.

AK: Mert Oskarnak van rá ideje, és rá is szánja az időt. Manapság kevés ember teheti ezt meg, Oskar azonban kíváncsi.

1749: A szó erős eszköz Oskar számára. A helyi lelkész, Arvid tanácsára naplót vezet – ez adja a regény szövegét –, amely mindig valamilyen fontos szó köré szerveződik. Titkos szerelme nevét mégsem szeretné tudni, ez az egyetlen név, az egyetlen tudás, amely elől menekül. Saját magával túl szigorú, vagy a szavaknak mágikus erejük van?

AK: A lány Oskar számára egy ideál, olyasvalami, amit képtelenség megragadni. Légies dolog, egy álom, ami hatalmasabb, mint a valóság. Ha a nevén nevezed, akkor lehúzod magadhoz a földre, ha konkrét nevet adsz neki, valósággá válik. Oskarnak szüksége van erre az álomra, mindez azonban nem tudatosul benne. Azt mondja, nem akarja tudni a szerelme nevét, mert mi van, ha az a név nem tetszik neki – valójában nem akarja, hogy kézzelfogható dologgá váljon. Oskar valóságát a nevek adják, és ebben a valóságban ő ösztönösen mozog. Naptárnak szólítják, és ez adja neki a keretet: a nevek, amelyek embereket jelenítenek meg. Az ő felfogásában minden név egy börtön, ám a lány szabad. Amikor elhatározza, hogy útra kel, saját magát is felszabadítja, hogy kövesse az álmát.

1749: Oskar sok mindennel a helyi könyvtárban ismerkedik meg, titkos szerelmét is itt kerülgeti. Aztán néhány dráma elolvasása hatására színdarabot ír, amelynek A szomorúság technikája címet adja. Idős barátaiból verbuvál színtársulatot, amellyel az egykori bútorgyárban előadja, nagy sikert érve el a helyiek körében. Mi Oskar elsődleges célja a színdarabbal és annak címével?

AK: Annak idején láttam egy felfújható ugrálóvárat, ami történetesen nem vár volt, hanem a Verdák című animációs filmből ismerős, széles mosolyú piros kocsi. Valakik egy partira rendelték a gyerekek számára; a gyerekek pedig még mindig benne ugráltak, amikor a szállítók másnap érte jöttek és leeresztették, így a mosolygós autóból szomorú verda lett. Eközben egy szimfónia szólt a háttérben, és arra gondoltam, hogy ezt valamiképp be kell emelnem a regénybe – ahogyan a vidámság és a szomorúság szinte véletlenszerűen megjelenik az életünkben. Oskar persze nem gondolkodik azon, mi mit reprezentál, ő a pillanatot akarja megragadni, azt, ami éppen érdekes számára.

1749: Miközben érzékeli mások és adott esetben a saját szomorúságát is.

AK: Érzékeli, sőt igyekszik megoldást találni. Telefonon megkeresi mindazokat az időseket, akik magukra maradtak, és új közösséget kovácsol, új önazonosságot kínál nekik annak révén, hogy összehozza őket. A család fogalma is új jelentéssel telik meg, a regénybeli színdarabbal pedig sikerre viszi az újonnan alakult közösséget is.

1749: Oskar egyik legfontosabb „küldetése” – saját bevallása szerint – rendet rakni a szobájában, a gondolataiban, és kapcsolatba lépni azokkal az emberekkel, akik jót akarnak neki. Cserébe ő is sokat ad, és nem vár érte köszönetet. A regény végén ezt az elhatározást új szintre emeli. Lehet a regény üzenete, hogy élet = boldogság?

AK: Úgy gondolom, hogy Oskar számára a legfontosabb küldetés felnőni. A regény is inkább azt sugallja számomra, hogy a legfontosabb, hogy továbbmenjünk a megkezdett úton, hogy fejben és szívben is felnőjünk.

1749: Voltak-e irodalmi előképeid, amikor a regényt írtad?

AK: Lettországban sokan a Forrest Gumphoz hasonlították, noha a könyvet nem olvastam, csak a filmet láttam. De azt kell mondjam, íráskor nem jártak más irodalmi művek az eszemben, így az egybeesések igazából véletlenek. A kisvárosi miliő ugyanakkor sok helyütt hasonló, így könnyű kapcsolódni a regénybeli településhez és annak helyeihez.

1749: Oskar színdarabja sikert arat. A Szólíts Naptárnak című regény is nagy sikert aratott Lettországban, színdarab is készült belőle. Te magad színházi ember vagy. Belefolytál a színpadi munkába?

AK: A színpadi munkálatokba nem, de a filmváltozat forgatókönyvébe bevontak. A színdarabot nagyobb városokban játszották, ám amikor elhozták a szülővárosomba, Talsiba – ahol a regénnyel ellentétben nincs színház –, a könyvbeli figurát ihlető valódi Oskar is eljött megnézni, ami csodálatos volt.

1749: Mit kell tudnunk a filmváltozatról?

AK: Lett-litván koprodukcióban készült, jelenleg az utómunkák zajlanak. A producerek szeretnék elvinni nemzetközi fesztiválokra, köztük remélhetőleg Magyarországra is, amire a könyv magyar megjelenésével jó esély is van. Nem mellesleg én is eljöhetnék újra Budapestre, amit nagyon szeretnék.

1749: Várhatunk-e tőled új regényt?

AK: A második könyvemet épp most fejezem be, jövőre jelenik meg, párhuzamosan Lettországban és Litvániában. Nagyon izgatott vagyok miatta, mert a Szólíts Naptárnak sikere miatt az elmúlt években kevés lehetőségem nyílt dolgozni. Persze hálás vagyok, hogy a kötet ennyi helyre eljutott, ám most élvezem az alkotómunkát, és várom, hogy az olvasók kézbe vehessék az új művet. Részben arról fog szólni, milyen hatást gyakorolt rám az első regény megjelenése.