Tavaly még azt hittük, hogy köszönthetjük századik születésnapján az 1925. június 14-én született Dalton Trevisant, aki a legendásan hosszú életű brazil írók közül is kiemelkedik matuzsálemi életkorával. Decemberben azonban váratlanul megérkezett a halálhíre.
Kilencvenkilenc éves volt, de még a nyolcvanas éveiben is publikált, megcáfolva azt a közkeletű legendát, hogy ebben a korban már megfogyatkoznak az írói képességek. Íráskészsége nem csökkent, csak mondandója vált egyre tömörebbé: utolsó korszakában eleve rövid elbeszéléseit fokozatosan mikrofikciókká sűrítette, eljutva a legrövidebb latin-amerikai prózai szöveg, Augusto Monterroso Dinoszauruszának rövidségéig: „Amikor felébredt, a dinoszaurusz még ott volt.”
Mondhatnánk úgy is, hogy a kispróza mestere volt, ahogyan ezt – talán áttételesen – egyik önéletrajzi jegyzetében maga is érzékelteti:
„Nem készültem írónak, kamaszként szerettem volna a 110 méteres akadályfutás bajnoka lenni. Bajszos fiatalemberként arról álmodtam, hogy én leszek a táncparkett ördöge, a taxi-girlök bálványa. De sem atléta, sem csokornyakkendős táncos nem lett belőlem, hanem az utolsó kis elbeszélők között találtam magam.”
Öt-hat oldalas novelláival szerzett magának népszerűséget és irodalmi hírnevet. Egyetlen regénnyel próbálkozott csak, a magyarul is megjelent rövidke Szajhácskával (A Polaquinha), amely laza fejezeteivel még 14 pontos betűvel szedve is alig haladja meg a száz oldalt. De ez a regény is – amely egy kamaszlány fokozatos lecsúszását beszéli el – csak filmszerűen felvillanó epizódok sorozata, akárcsak az O Vampiro de Curitiba (’Curitiba vámpírja’) novellafüzére, amelynek erotomán hőse vágyaitól hajtva egyre képtelenebb szerelmi kalandokba bocsátkozik, egészen a végső megaláztatásig, amikor húsvét éjszakáján őt erőszakolja meg egy bőrruhába öltözött prostituált.
Novelláinak színtere Curitiba. Ez a Brazília déli részén fekvő, Trevisan fiatalkorában még poros kisváros – amelynek mélyrétegeit rendőrségi tudósítóként ismerte meg – elbeszéléseiben mitikus hellyé alakul, akárcsak Faulkner Yoknapatawphája vagy García Márquez Macondója: „Curitiba, ahol nincsenek fenyők, Curitiba utazásom színtere. Curitiba, ahol a kék ég nem kék. Curitiba, ahol utazom. Nem az a Curitiba, amelyet az angol látni akar, a bennem utazó Curitiba. Curitiba, ahová kora reggel megérkeznek a szekerek a fejükön színes kendőt viselő polyák nőkkel – tyúúúktojááást – nem olyan-e, mint a guaranik mélyből föltörő nyelve? És egy fehér kötényes segéd szónokol Tiradentes szobrának…”
De ez a Curitiba, amely az elmúlt évtizedek alatt hárommilliós modern nagyvárossá nőtt, Trevisan novelláiban valamiféle nosztalgikus időtlenségben létezik. Ezt a „vintage” hangulatot könyveinek borítója is sugallja:
„Merre vannak azok a meztelen nők, akik a mi időnkben? Vannak-e még egyáltalán meztelen nők? Vajon mi lett azokkal a rosszféle, és mégis csodálatos kisasszonyokkal – a Conceição-kkal, Belquise-kkel, Valquiria-kkal? S ha már a Belquise-k szóba kerültek, ugyan merre lehetnek az egykori öregurak? Azok az aranyos öregurak, akik a sorsukra vártak a Curitibai Klub fényűző szalonjaiban? Ma az aranyozott tükrökben: korunkbéli vidor legénykék... Csupán annyi a különbség, hogy bennünket megnemesít az ezüstös halánték (harsogó nevetés).”
A filléres regények harsány címeit másoló elbeszélések hatásvadász stílusát rendre visszafogja valamiféle szemérmes eufemizmus, megidézve John Cleland nevezetes Fanny Hilljét, s utalva a leplezetten jelenlévő, de mindig lüktető erotikára:
„A nevem Dinorá, Curitiba-ban születtem, szegény, de fölöttébb tisztességes szülőktől, gyermekkoromban hírből sem ismertem a bűnt. Szegény szüleim a spanyolnáthának estek áldozatul, meghaltak nem sokkal azután, hogy tizenötödik életévemet betöltöttem. Magamra maradtam a világban, és nem akadt senki, aki elmondhatta volna, hogy mennyi veszély leselkedik egy naiv árva leányra.
Egy tiszteletre méltó asszonyság megindult szomorú sorsomon, és nagylelkűen a pártfogásába vett. Madame Ávila ötven esztendős lehetett, de a forró fürdők mértéktelen élvezete miatt többet mutatott a koránál. Társalkodónőnek fogadott maga mellé, nem pedig valamiféle szobalánynak, és csak a jó magaviseletemtől függött, hogy anyám helyett anyám legyen. Kövér volt, és bundát viselt a legforróbb nyári napokon is: irigyeltem bíborvörös ruháját, rikító szalagokkal ékes kalapját, húsos karján csilingelő, arannyal futtatott karpereceit.”
De a szolid felszín alatt fékezhetetlen, sötét vágyak rejtőznek: ügyvédi irodákban megrontott ártatlan lányok, fiatal fiúkat elcsábító feleségét aktus közben megleső férj, a mozitermek sötétjében lányokat fogdosó kamaszfiú, erővel házasságot kicsikaró elvirágzott vénlány, az emlékeit felidéző alkoholista vénember, a házasságot elhálni nem tudó fiatal férj, fogyatékos gyermekét kielégítő anya – ők mind tipikus figurái Dalton Trevisan tragikus univerzumának. Mítoszt teremtett belőlük, amely ott tenyészik az álmos és jólnevelt kisvárosias felszín alatt, mint a bordélyház kivénhedt prostituáltját meglátogató, perverz vágyait és ödipusz-komplexusát kiélni akaró fiatalember metaforikus történetében:
„Délután háromkor, a tikkasztó hőségben a város szunyókált a mindent elborító légyzümmögés alatt. A fehér vászonruhát viselő fiatalember befordult az utcasarkon. „Ímé, hát megláttam az égő csipkebokrot” – lába alatt puha és ragacsos aszfalt. Minden utca néptelen volt, csak ez nem, tömérdek ember nyüzsgött benne, annyira, hogy még a járdáról is leszorultak. „Temetés”, mondta magában, „de nincsen halott”. Két-három saroknyi hosszúságban tipródott a különös menet, azután megindult visszafelé, csüggedten kereste az elhunytat, megsűrűsödött az ajtók elnyúló sora előtt, összetorlódott, aztán hirtelen szerteszóródott. „Hol van Veronika”, kérdezte a fiatalember, „miért nem énekel”? Mélabús, lomha körmenet, az egyik fele jön vagy megy, a másik fele egyhelyben áll, miközben a tetem, amely átható bűzével megmételyezte a levegőt, és tébolyult táncra ingerelte a legyeket, valamelyik ház mélyén hevert, bár senki sem tudta, hol – a kíváncsiak be-bedugták a fejüket a sarkig tárt ajtókon és ablakokon, hátha megpillantják. Körmenet volt a temetés, mindenki tudta, mire megy ki az egész. Utat nyitott a többiek között, ügyelt arra, hogy neki ne ütközzön azoknak, akik se szó se beszéd, megálltak vagy megfordultak vagy váratlanul bedugták a fejüket valamelyik ajtón, de csak a fejüket dugták be, – ritka volt az olyan, ki be is ment. Az ablakoknál és az ajtóknál; mint valami misztikus halottvirrasztáson, egymás után jöttek sorban az özvegyasszonyok, akik ugyanazt a halottat siratták el, és kifestett arcuk szinte aranyfénnyel ragyogott. Míg a férfiak (kizárólag férfiakból állt a temetés vagy körmenet) illendően fel voltak öltözve, az ablakoknál tülekedő nők, a rozzant házak alagsorában lángoló szenvedély miatt rikító színű bugyit és melltartót viseltek, leginkább vöröset, kéket, sárgát, vagy más ilyesfélét, s roppant előkelő hölgyek voltak, egyikük-másikuk lábán bíborszín szandál díszlett.”
Végtelenségig ismétlődő helyszínek, figurák, élethelyzetek – Trevisan újra meg újra átírt novellái mégsem válnak monotonná, mert ezer színnel teremti meg azt a valóságosnak tetsző, mégis képzeletbeli világot, ahol ezek az eltitkolt emberi gyöngeségek, torzulások, természetellenes viszonyok tenyésznek. Aki egyszer belemerül ebbe a sajátos Dalton Trevisan-i világba, egy ínyenc gyönyörűségével ízlelgeti a vissza-visszatérő motívumokat, mert ez az életmű csak így teljesedik ki – minden kicsiny részletében hordozva, mint a hologram egy-egy szilánkja, a teljes egészet:
„A boldog családok mind egyformák: jó állás, jó feleség, néhány gyerek. Azután meghal a sógor. A támasz nélkül maradt özvegy és a kislány hozzám költözik. Elvesztem a fejem: szőke, tizenöt éves, gondolhatod. Mélyen vallásos, még nem volt dolga fiúval. Az asszony hangokat hallott, és látomásai voltak. A makumba szertartásban kézrátétellel gyógyították. Talán nem vagyok én is makumba pap? Az extázisban magamra öltöm Zé Pelintra alakját. A szellemek azt üzenik: ha a kislány nem fekszik le az orixával, a gonosz erők az asszony ellen fordulnak. A lányka biztosan nem akarja, hogy valami baja legyen az édesanyjának!”
„Hét éves korától fogva állandó izgalomban van. Akármikor, ha meglát egy nőt. Visszatérő álma: ezernyi szétszaggatott bugyit lát a szárítókötélen. A magányos gyönyörtől csatakos lesz a ruhája. Becsukott legyező. Gödröcske a kerek térden. Haj a lány hónalján. Nyitott legyező. A vörös harisnyakötő mellett megnyíló combok között ott a… Elég csak gondolnia erre a varázslatos szóra: a szívecskéje két ököllel ver a mellében.”
„A legjobb novellát görcsbe rándult kézzel, kancsal szemmel, gyötrődő szívvel írod.”
