Száz éve, 1925. október 2-án született José Cardoso Pires, akit a 20. századi portugál irodalom egyik legfontosabb prózaírójaként tartanak számon. Életműve tizenkét regényt, számos elbeszélést és esszét foglal magában, és munkásságával alapvetően járult hozzá a modern portugál prózanyelv kialakításához. Pályája a salazari Új Állam diktatúrájának éveiben kezdődött, művei egyszerre dokumentálják és elemzik azt a társadalmi valóságot, amelyben születtek.
A portugál irodalom a 20. század közepén jelentős átalakuláson ment keresztül. A salazari rezsim cenzúrája és politikai elnyomása közepette az írók gyakran allegorikus, rejtett formában tudták csak megszólaltatni a tiltott témákat. Cardoso Pires ebben a közegben kezdte pályáját, és a neorealizmus középszerűségét meghaladva, a realista hagyományokat ötvözte a szatíra eszközeivel és a detektívtörténet dramaturgiájával, miközben a társadalom működését, a hatalom és az egyén viszonyát vizsgálta.
Az 1960-as és 70-es évektől fogva több olyan regényt írt, amelyek a portugál próza klasszikus darabjaivá váltak. Ezek közül a legismertebb a Balada da Praia dos Cães („A kutyák partjának balladája”, 1982), amely a krimi kereteit felhasználva mutatja be a diktatúra mindennapjait. A mű alapjául egy valós gyilkossági ügy szolgált, de a bűntény felderítése mögött a rezsim működésének logikája bontakozik ki: a félelem, a besúgás, a hatalmi erőszak hétköznapi gyakorlata. Két, börtönből szökött politikai fogoly rejtőzködik egy tengerparti házban, és a kettőjük szerelmi konfliktusa vezet a gyilkossághoz, amelynek áldozatát véletlenül fedezi fel egy kutya. A regény a nyomozás néhány napos történetét beszéli el – száraz, szinte jegyzőkönyvet idéző stílusban –, amelyben fontos szerepet kap a két férfivel közös sorsot vállaló nő vallomása.
Cardoso Pires több művében a detektívtörténet műfaji sajátosságait a modern európai regény intellektuális követelményeihez igazította. Esszéi és elbeszélései szatirikus hangon, olykor költői eszközökkel szólnak a portugál társadalom mindennapjairól. Az irodalomtörténetben gyakran említik Camilo Castelo Branco vagy Eça de Queirós realista hagyományát folytató íróként, ugyanakkor erőteljes kapcsolat fűzi a 20. századi európai próza – például Kafka vagy Sartre – műveihez is.
Műveinek visszatérő kérdése a szabadság és az elnyomás ellentéte. A diktatúra éveiben a történelmi és politikai valóság allegorikus módon jelenik meg szövegeiben, de az 1974-es politikai fordulat után írt munkáiban is tovább él az emberi viszonyok, az elnyomó hatalom és az egyén viszonyának kritikus vizsgálata: történeteiben a mindennapi élet részleteiből építette fel a portugál huszadik század képét.
José Cardoso Pires századik születésnapján nem csupán egy íróra emlékezünk, hanem arra a prózanyelvre is, amely új dimenziókat nyitott a portugál irodalomban. Ennek illusztrálására idézünk egy részletet a Balada do Praia dos Cães c. regényéből, amelyben a bűntényben nyomozó főfelügyelő éjszakai sétája allegorikusan felidézi a diktatúra Portugáliáját, ahogy száz évvel korábban Eça de Queirós Amaro atya bűne c. regényének utolsó bekezdése is egyetlen képbe sűrítette a portugál elmaradottságot.
Íme a részlet:
Elias, aki az évek során a legkülönbözőbb órákban megfigyelhette a szobrot, és tudta, mennyire hitelesek az őt körbefogó, szenvedő testek darabjai, most a gyíkjára, Lizardo-ra gondol, aki egy nap megszabadult farkának egy darabjától. Rejtély, miért vállalta ezt az áldozatot. Rejtély, hogyan vágta le. Feltehetőleg a fogával és a körmével, de micsoda szenvedés árán, még elgondolni is rossz. Az elárvult testrész bizonyságként ágaskodott a homokon, és ahogy egyre töpörödött és sötétedett, úgy nőtt ki újra a megcsonkolt farok, amely még erősebb és mozgékonyabb lett.
Igen, de a mellé telepedő katona csak nem hallgat el. Sóhajtozik, hogy milyen romlott ez az éjszaka, és így tovább. Elias, aki a bűnügyi rendőrségnél és nem az erkölcsrendészetnél dolgozik, elővesz egy rennie tablettát, mert a szája savas ízzel telik meg, a bosszankodás maró ízével. A gyomornedv, a gyomor nedvei befolyásolják a lelki állapotát, és Tudós Testvérem, nincs olyan mindenható orvosság, amely gyógyír volna erre. A gyomor emésztőnedveitől függ, hogy mogorva vagy éppen jó kedve van. Elias mogorva vagy jókedvű lesz, miközben elrágja a tablettát, amely mindig ott van a keze ügyében, és ha segít, akkor mindent megváltó ostyaként hat gyomrának bűneire. Nem is szólva a jóízű böffentésről, mert ha a rennie semlegesíti a gyomorsavat, a böffentéstől megszűnik a lángolás és a pokoli fortyogás.
A katona egyre csak mondja a magáét az éjszakában. Bizonygatja, nem lenne az apja fia, ha visszamenne a laktanyába, hogy a mindent belengő szörnyű kanbűzben aludjon, inkább vállalja a bizonytalanságot, az ágyról ágyra vándorlást, a lepedőkön megvívott harcokat, és azt ígéri, hogy megmutatja, mire képes egy fölmeredő csupasz zászlórúd, ha a partnere, jegyzi meg, képes megfelelően viszonyulni hozzá. Nem igaz?, kérdezi.
Elias lustán feltápászkodik. Köszönöm, barátom, majd egy másik alkalommal.
És faképnél hagyja. Átmegy a parkon.
Elias hazafelé tartva úgy halad, mint az öszvérhajcsár lova, komótosan lépdel, meg-megáll, elgondolkodik. Aztán megy tovább. Amikor az Avenida-n ereszkedik lefelé, a Rossio irányába, itt-ott megáll, ha az Intendente-n megy, ott is meg-megáll, mindig ugyanott. Bármerre menjen, ugyanazt az utat járja be. Azután már tudja, hogy merre induljon északnak vagy délnek.
Otthagyta az ejtőernyőst, aki a felhők közül ereszkedett alá, és a sebészt, aki felment az égbe (az életben néha elkerüljük egymást, hangzik a bölcs mondás), majd feleszmél a létrakereskedés előtt: hatalmas kivilágított helyiség, utcára nyíló ablakokkal. Sem pult, sem pénztár, üres falak. Középen négy felmeredő létra, négy csillogó alumínium létra, amelyeket úgy fordítottak egymás felé, mintha színészek lennének, akik örökösen egy ismeretlen színpadon játszanak. Ebből Elias tudja, hogy eljutott a Socorro-ig, ahol egy másik világba lép be.
A Socorro – elkoszolódott épületek, a hullaház hámló falai. Lejjebb a Mór negyed, ahol a bárokban előkerül a kés, és titokban terjed a bujakór, a gondoskodó bűnügyi rendőrség zsuppkocsijai pedig begyűjtik az éjszakai razziák során lekapcsolt, sötétben megbúvó kapcabetyárokat. Elias most elfordítja a tekintetét, meggyorsítja a lépteit. Megindul fölfelé a Madalena utcán, elhalad az orvosi segédeszközöket. művégtagokat, kerekesszékeket árusító boltok mellett, hogy fölérve a város legrégibb magaslatára, ahol a Tejo-ra néző ablak mellett üvegkalitkában ott találja Lizardo-t, a gyíkot, aki várja rovarokból álló napi adagját. Villamos már nem jár, csendesen gördülnek a taxik, nem zavarják meg a nyugalmas csöndet, zöld lámpácskáik mint szentjánosbogár rebbenek tova az éjszakában.
Elias halkan dúdolni kezd. Megáll egy utazási iroda kirakata előtt, hogy megnézze a rovarokkal teli üvegtartályt. Ijesztően néznek ki a villódzó fényben, torz formáikkal az egyenetlen üvegfal mögött. Páncélos szkarabeuszok, gyászos zöld színben ragyogó imádkozó sáskák, reszelős lábú szöcskék, ólmosan kidülledő szemekkel. Rúgkapálnak, egymásba fonódó lábaikkal és szájszerveikkel küzdenek egy zárt világban. PORTUGÁL, Europe’s Best Kept Secret, hirdeti egy plakát a kirakatban. Fly TAP. Mellette egy szárnyas facipő (a KLM-et, a felhők magasában repülő Hollandiát idézi), és a reklámszlogen: Ha Abreuval utazol, megnyílik előtted a világ.
Ebben a pillanatban elhalad mellette három kerekeken gördülő ketrec, amelyek ki tudja honnan bukkantak elő. Valahonnan a távolból. Feltehetően az északi autópálya felől. Az Avenida do Aeroporto-n leereszkedve átmennek a városon. Három cirkuszos kocsi megy a derengésben, de a rácsok mögött nincsenek vadállatok. Az állatgondozók ülnek bennük, ostoba képpel, álmosan. Így mennek egymás mögött a kihalt utcákon, a platón gubbasztva, lábukat kilógatva, arcukat a rácsok közé szorítva.
Elias abbahagyja a dúdolást. Az út további részében a ketrecbe zárt állatgondozókon mereng, akik kerekeken gördülve igyekeznek valahová az éjszakában: azon csodálkozik a legjobban, hogy úgy érzi, céltalanul bolyonganak.
(Elias Santana főfelügyelő ezeket a zarzuelákból és más zenés művekből vett dallamokat dúdolta éjszakai sétája során:
A virágáruslány
Az utolsó cuplé
Bizer Carmen
Oh, Sole Mio
Corneville-i harangok.)
(A részletet Pál Ferenc fordította)
