Ne kerteljünk, igazán sok minden történt a rovat legutóbbi hírösszefoglalója óta. Így például még július végén közzétették a Booker-díj 2026-os longlistjét, tegnap este pedig a 13 tételes mezőny 6 címre-és-névre szűkült a kedvenc brit ókortörténészünk, Mary Beard által elnökölt zsűri döntése révén. Ez utóbbi aktusról viszont legalább már azon frissiben hírt adunk, mindenekelőtt azt a tényt kiemelve, hogy a londoni Queen Elizabeth Hall falai között és egyúttal internetes közvetítésen kihirdetett lista legalább egy ponton általános meglepetést váltott ki. Nem került be ugyanis a hat közé az egyik olyan regény, amelynek pedig egyrészt az olvasói várakozások jegyében, másrészt a Guardiantől a Timesig, sőt a Spectatorig ívelő kritikai konszenzus szerint ott lett volna a helye – méghozzá favoritként. Ez a könyv Emma Cline-tól a Switzy, amelynek középpontjában egy Alzheimer-kórban szenvedő idős amerikai üzletember áll, aki eutanáziára készül egy svájci klinikán.

A közmegegyezés szerinti két másik éllovas viszont ott szerepel a shortlisten. Az egyszer már Bookerrel jutalmazott Marlon James legújabb regénye, a The Disappearers, amelynek kiinduló- és fordulópontja egy 1988-as jamaicai véres homofób támadás megrendítő traumája. Az ugyancsak már egyszeres Booker-nyertes Douglas Stuart John of Johnja pedig a Hebridák szél tépázta skót világából veszi erős légkörű közegét és cselekményét. Üdítő fejlemény gyanánt említhető, hogy szintúgy bejutott a hat közé egy kifejezetten szórakoztató, sőt mulatságos könyv is, Luke Kennard Black Bag című regénye, amelynek humorát Gogolhoz, Kafkához, de éppígy a Peep Show sorozathoz is hasonlították már az értékelők. Sokak kedvence, az Olive Kitteridge és a My Name Is Lucy Barton amerikai szerzője, Elizabeth Strout idén egy újabb egzisztenciális krízis ábrázolásával vétette észre magát a Booker zsűrijével (The Things We Never Say). Rebecca Perry első regénye, a nyáron már a Waterstones Debut Fiction Prize-t is elnyerő May We Feed The King, valamint M. John Harrison posztapokaliptikus science fictionje, a több kritikus által is személyes favoritként kezelt The End of Everything teszi teljessé a mezőnyt, amelyből november 9-én kiemelkedik majd az idei győztes.

*

Mindeközben a franciák egy egészen különleges irodalmi centenáriumra készülhetnek, hiszen október 4-én lesz 100 éve annak, hogy a harmincesztendős André Breton egy tétlen és komor délutánon egy párizsi utcán megismerkedett Léona Delcourt-ral, vagyis a maga által választott nevén: Nadjával. Kettejük találkozásai mindössze tíz napot öleltek fel, ám mindez mégis a szürrealista író (egyik) főművének alapjául szolgált, amelynek megszületését az ifjú hölgy már október 10-én megjósolta. Az 1928-ban megjelent Nadja elhíresült módon a « Qui suis-je ? », vagyis a Ki vagyok én? kérdésével indul, ám a bizonytalan egzisztenciájú és tragikus végzetű, az élete utolsó másfél évtizedét elmegyógyintézetben töltő Léona/Nadja valódi kilétét, életét és sorsát jobbára mégsem kutatták teljes mélységében a regény olvasói és tudós elemzői. Ezt a helyzetet segít most orvosolni a Gallimard újdonsága, a Lettres à André Breton című kötet, amelyben Nadja 51 levele és egyéb szövege lelhető az irodalomtörténeti jelentőségű találkozást követő hetekből, a kapcsolatkísérlet kudarcának utófájdalmait nyugtalanítóan érzékletessé téve.

*

Végezetül egy nyilatkozat, amely újra csak az eszünkbe idézheti, hogy a világ egyes részein a sajtószabadság és a kritikai gondolkodás bátor képviselői milyen veszélyekkel kényszerülnek szembesülni mindmáig. A PEN International kezdeményezésére ugyanis 188 neves író fordult közös nyílt levélben a kelet-afrikai Eritrea elnökéhez, az országot függetlenné válása, vagyis 1993 óta irányító Isaias Af(e)werkihez tizenkét rég lefogott író és egyéb értelmiségi tollforgató érdekében. Még 2001 szeptemberében történt ugyanis, hogy az Etiópiából kiszakadt Eritreában, ahol még sohasem tartottak szabad általános választásokat, a kormányzat a legdrasztikusabb módon felszámolta a független sajtót – és egyáltalán a sajtószabadságot. Az intézkedések részeként irodalmárokat és újságírókat vettek őrizetbe, így többek között letartóztatták Amanuel Asrat költőt és lapszerkesztőt, valamint Dawit Isaak drámaírót is. Nyilvános bírósági tárgyalásra azonban nem került sor, és a tizenkét értelmiségi sorsa azóta teljességgel ismeretlen. A hol- és hogylétük, sőt a puszta létük is kérdéses tehát épp egy negyedszázad óta, és ezen a szomorú évfordulón most világhírű és kevésbé világhírű írók hosszú sora követeli a bátor eritreai pályatársak szabadon bocsátását, egyszersmind a kétségek között élő hozzátartozók érdemi tájékoztatását. Az aláírók között ott találhatjuk két irodalmi Nobel-díjas, Olga Tokarczuk és J. M. Coetzee nevét, de szintén részese az akciónak Colm Tóibín, Isabel Allende és a Booker-díjas Yann Martel is. Ők most közösen figyelmeztetik az emberi jogok érvényesülése terén huzamos ideje a sereghajtók közé sorolt állam elnökét: „Eritrea jövőjét az ország legkiválóbb elméivel együttműködésben kell felépíteni, nem pedig az ő elnyomásukra alapozva. […] Egyetlen írót vagy újságírót sem szabad eltüntetni azért, mert békésen hangot ad a véleményének.”