6 perc világhír! Jenny Erpenbeck a Nemzetközi Booker-díj idei nyertese, Goliarda Sapienza pedig egy száz éve született olasz írónő, aki holtában vált méltán ünnepelt szerzővé. Korántsem új, ám a kelleténél kevésbé ismert neveket memorizálhatunk László Ferenc e heti hírcikkében.
Kedden este az eredetileg villamos erőműnek épült Tate Modern Turbine Halljában megtartották a Nemzetközi Booker-díj eredményhirdetését és (a Valentino divatfirma által szponzorált) gálafogadását, ahol megint egyszer kiderült, hogy a fogadóirodák esélylatolgatására nemigen érdemes figyelni, ha irodalmi díjakról van szó. Hiszen a végső bukmékeri tippek a brazil Itamar Vieira Junior győzelmét valószínűsítették, és a shortlist hat szerzője közül éppenséggel azt sorolták az utolsó helyre, aki azután diadalmaskodott: a német Jenny Erpenbecket, a Kairos szerzőjét. Az ötvenezer fontos pénzjutalom fele most az övé lett, míg a másik fele a 2021-es regényt angolra átültető Michael Hofmann-t illeti – lévén a Nemzetközi Booker-díj odaítélői teljes jogú alkotótársnak tekintik a fordítót. Nem mellesleg a ceremóniát kísérő röpke interjúk egyik meghatározó témája is ez volt: hol a műfordítók gépi helyettesítésének tendenciája ellen érvelve, hol pedig a vendégszeretet nemes gesztusával rokonítva a fordítás tevékenységét.
Jenny Erpenbeck személyében most a díj – 2005, illetve mai formájában 2016 óta tartó – történetének első német győztesét tisztelhetjük, 6 évvel azután, hogy neve már ott szerepelt az akkori longlisten. (Hofmann pedig az első díjnyertes férfi fordító.) Az 57 esztendős írónő, aki egyébiránt valaha operarendezőként is működött és a bartóki Kékszakállút is színpadra állította, hamisítatlanul literátus família leszármazottja: az apja, John Erpenbeck a tudományos tevékenysége mellett regények, versek, elbeszélések és librettók szerzője, míg az anyja, a néhai Doris Kilias irodalomtudós és műfordító volt. De már az apai nagyszülők, Fritz Erpenbeck és Hedda Zinner is nagyobbára a tollukkal tartották fenn magukat. Méghozzá életük második felében a Német Demokratikus Köztársaság kulturális elitjéhez tartozva, amiként Jenny Erpenbeck is Ulbricht és Honnecker államában, közelebbről Kelet-Berlinben született. Ez a tény pedig már át is vezeti cikkünket a díjnyertes regény tárgyalásához, mivel a Kairos a nyolcvanas évek Kelet-Berlinjében játszódik. Az NDK fővárosa egy fiatal lány és egy idősebb férfi szerelmének, valamint a keletnémet rendszer eszmei kiüresedésének és hanyatlásának színteréül szolgál, miközben a regény a remény és a csalódás, a szabadság, a hűség, a szeretet és a hatalom érzékeny és összetett kérdéseit firtatja. Vagy ahogyan azt maga a szerző megfogalmazta: „a Kairos magánéleti história egy nagy szerelemről és annak kihunytáról, de egyúttal egy politikai rendszer felbomlásának a története is.
Egyszerűen fogalmazva: hogyan mehet tönkre valami, ami az elején jónak tűnt?”
Magyarul eddig három Erpenbeck-kötet jelent meg: első regénye, A lelenc az ezredfordulón a József Attila Kör, Otthon című regénye 2012-ben a L’Harmattan, a korábbi longlisten szereplő Megy, ment, elment pedig 2017-ben a Park Kiadó gondozásában jelent meg. Az első könyvet Nádori Lídia, az utóbbi kettőt Blaschtik Éva fordította.
*
Most májusban volt kereken száz esztendeje annak, hogy megszületett Goliarda Sapienza, ám mi – tegyük a szívünkre a kezünket! – eddig jószerint azt sem tudtuk, hogy élt. Pedig abból, ahogyan e centenáriumról olasz hazájában és egyebütt is megemlékeztek az írónőről és később még emlegetendő főművéről, könnyen felmérhetjük mulasztásunk mértékét. Azazhogy talán mégse legyünk túlságosan szigorúak magunkhoz, hiszen Sapienzát életében másutt is kevéssé és egyszersmind félreismerték. A cataniai születésű s felettébb progresszív (feminista, baloldali, antifasiszta, antiklerikális stb.) családból és közegből származó hölgy ugyanis 1996-ban bekövetkezett haláláig íróként és színésznőként is inkább csak a harmadvonalban volt számontartva. Csakhogy Sapienza, aki Luchino Visconti 1954-es Érzelem című filmjének legendás nyitójelenetében egyetlen mondatnyi, habár szenvedélyes szerephez jutott (itt megtekinthető 1’03-nál), még a hatvanas évek második felében belekezdett egy regénybe, amely azután posztumusz meghozta számára az irodalmi dicsőséget. Ez volt az 1976-ban befejezett L’arte della gioia (Az öröm művészete): a főszerepben Modestával, az 1900. január elsején született szicíliai asszonnyal, akinek a sorsát az olasz történelem korszakváltásain és több mint ötszáz oldalon át követheti nyomon az olvasó. Illetve jó ideig csak követhette volna, mivel
a női tapasztalást és a patriarchális renddel való szembehelyezkedést középpontba állító regény a maga idejében nem lelt kiadóra.
Így csupán két évvel Sapienza halálát követően, 1998-ban került kinyomtatásra a teljes mű, méghozzá az özvegy költségén, mindössze 1000 példányban. (A regény első negyede még 1994-ben megjelent.) És még ezután is újabb esztendőknek kellett eltelnie, mire 2005 táján német-francia vonalon áttört Az öröm művészete, amelyet azóta angol, spanyol, de lengyel és dán nyelvre is lefordítottak, és amelyet ma már olykor egyenesen D. H. Lawrence és Stendhal műveivel állítanak méltató párhuzamba. Az olasz centenáriumi megemlékezések mellett pedig különösen figyelemreméltónak tűnik a francia nyilvánosságban megjelenő Sapienza-cikkek értékelő irálya. Mondjuk, az a Le Monde-interjú, amelyben a főmű (és egyszersmind az írónőről szóló özvegyi visszaemlékezés) francia fordítója, Nathalie Castagné így fogalmazott: „Az öröm művészetét az időszerűtlensége teszi időszerűvé.”
