David Almond regényei (a szerző májusban a PesText vendége lesz) bár elsősorban nem a felnőtt korosztályt szólítják meg, mégis számos tizennyolc pluszos rajongója van könyveinek, nem véletlenül. Ez nemcsak arra erősít rá, hogy valójában egy irodalom van, hanem arra is, hogy a korosztályos gondolkodás egyes alkotókat inspirál és felszabadít. Interjúnkban Ruff Orsolyát, író-műfordítót kérdezzük a jó ifjúsági irodalomról és a David Almond regények kivételes atmoszférájáról.
1749: Régóta fordítasz ifjúsági irodalmat, 2020 óta te is írsz könyveket, kisebbeknek és nagyobbaknak egyaránt. Sokan kongatják a vészharangot, hogy a mai fiatalok már egyáltalán nem olvasnak, mit gondolsz erről?
Ruff Orsolya: Talán egyfajta buborékban élek, mert azt látom, hogy a környezetemben élő kamaszok igenis olvasnak, de az biztos, hogy sokak életében az olvasás talán nem játszik már akkora szerepet, mint néhány generációval korábban. Túl sok minden verseng a fiatalok (és, ami azt illeti, a felnőttek) figyelméért, az olvasás így aztán sokszor nem is annyira szabadidő, mint inkább elhatározás kérdése. Ezzel együtt még mindig hiszek abban, hogy minden gyerek életében van egy könyv, ami belépőt jelenthet számára az olvasás világába – felnőttként abban segíthetünk, hogy erre ők maguk rátaláljanak.
1749: Mitől lesz jó irodalom egy kiskamaszoknak, kamaszoknak szóló könyv?
RO: Hogy róluk szól, hogy nem róluk szól, hogy ismerős, hogy idegen, hogy megnevettet, hogy megríkat – vég nélkül lehetne sorolni. De valamit biztosan meg kell pendítenie odabent.
1749: David Almond megkerülhetetlen szerző, egyedi stílusa és szemléletmódja új hangot hozott az irodalomba, szerinted mi a titka?
RO: A jó történetmesélő mindig világot teremt, és ebbe a világba már az első oldalakon meginvitálja az olvasóit. Nem biztos, hogy az a világok legtökéletesebbike vagy legboldogabbika, de nem is kell annak lennie, hiszen a jó történet is vethet fel nyugtalanító és kényelmetlen kérdéseket (sőt!), vagy épp szembesíthet saját gyengeségeinkkel (sőt-sőt!). A jó történet a bőrünk alá megy, a szívünkig hatol, és ha elég szerencsések vagyunk, sokáig velünk marad. David Almond észrevétlenül húzza magához a figyelmünket, a hétköznapi helyzetekben ragadja meg a csodát. Nem okít, nem figyelmeztet, nem korhol, nem reguláz, csak mesél – és ennél jobb dolog valószínűleg nem is történhetne velünk.
1749: Két legújabb könyve a Pagony/Tilos az Á-nál jelent meg, és különböző korosztályoknak szól – hogyan mutatnád be a magyar közönségnek A nap színe és az Angelino Brown történetét?
RO: A nap színe egyetlen nap krónikája: amikor Davie reggel elindul otthonról, még nem is sejti, hogy az a nap örökké emlékezetes marad a számára. Egy fiút ugyanis állítólag megöltek a városkában, mire híresztelések kapnak szárnyra, és elszabadulnak az indulatok. Ki a felelős, vajon megakadályozható lett volna a gyilkosság, és vajon véget lehetne vetni a közösséget megosztó ellenségeskedésnek? Klasszikus nyomozás helyett ugyanakkor Almond egy mágikus, elmélkedő regényben vezeti végig olvasóit azon a bizonyos napon, miközben barátságról, gyászról, elengedésről és szerelemről is mesél. Az Angelino Brown története a kiskamasz olvasókat célozza: a címszereplő egy parányi angyal, aki felforgatja a Brown házaspár és a Szent Mungo Iskola életét. Almond finom érzékenységgel és sok humorral mesél elfogadásról (és befogadásról), szeretetről és barátságról, ehhez pedig Alex T. Smith rajzainál kedvesebbet találni sem lehetne.
