A brazil irodalom röntgenképe (interjú Regina Dalcastagnèval)
Fotó: Regina Dalcastagnè
A brazil irodalom röntgenképe (interjú Regina Dalcastagnèval)

Luiz Rebinski Junior beszélgetése Regina Dalcastagnèval, a Brazíliavárosi Egyetem tanárával. A curitiba-i Cândido című irodalmi folyóiratban 2014-ben megjelent beszélgetést a professzorasszony kérésére aktualizálva közöljük.

Luiz Rebinski Junior: A jelenkori brazil irodalmat elég kevesen vásárolják, mégis az a benyomásunk, hogy egyre növekszik az érdeklődés iránta. Nincs abban valami ellentmondás, hogy ennyit beszélnek egy irodalomról, amely még keresi az olvasóit?

Regina Dalcastagnè: Azt hiszem, nagyon fontos megvizsgálnunk napjaink brazil irodalmát, leginkább azért, hogy megértsük, miért jut el nehezen az olvasók szélesebb köréhez. Ennek részben gazdasági, részben pedig az olvasni tudó közönség hiányából fakadó okai vannak, de nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az irodalom elsősorban az elithez szól, ami sok olvasót elijeszt. Még mindig él az a tévhit, hogy egy irodalmi alkotás értékét megkérdőjelezi, ha sokat eladnak belőle. Az is gátolja a befogadást, hogy az irodalom figyelmének középpontjában kizárólag a középosztály áll. Végül pedig, a nagy kiadók sokszor szívesebben fordulnak a biztos sikert hozó művek felé, és külföldön már sikeres könyveket adnak ki, ezzel háttérbe szorítva a brazil szerzőket. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek más lehetőségek a hazai irodalom számára. Az utóbbi években a kis kiadók fellépése, a fekete, az indián és periférián élő női és férfi írók közösségei által kiadott művek, sőt a szerzői kiadások, valamint a közvetlen eladások is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a átalakuljon a brazil könyvpiac.

LRJ: Ön igen alapos tanulmányokat folytatott a brazil regényirodalommal kapcsolatban, és arra a megállapításra jutott, hogy a jelenkori regény szerzői csaknem kizárólag fehér, középosztálybeli férfiak. Ez mit jelent?

RD: Megnéztünk 692 olyan regényt, amelyet a legjelentősebb brazil kiadók jelentettek meg az elmúlt negyven évben. Összegyűjtöttünk minden fontos adatot ezekről a regényekről és a szerzőikről. Nem az volt a célunk, hogy felmérjük, mi mindent adnak közre „irodalom” címén, hanem azokra a reprezentatív művekre voltunk kíváncsiak, amelyeket kedvezően fogadtak az olvasók, és amelyek hatással voltak az irodalom alakulására. Világossá vált számunkra, hogy elsősorban a kiadók szemléletétől függ,  mit adnak az olvasók kezébe. Ezért kapcsolatba léptünk írókkal, kritikusokkal és egyetemi oktatókkal, hogy megtudjuk, melyik a brazil prózát megjelentető három legfontosabb kiadó. Ezután elolvastuk az itt első kiadásban megjelent valamennyi regényt, és különböző szempontból elemeztük őket.
Végigtekintve ezeken a műveken (amelyeknek a szerzői 70 %-ban férfiak, és csaknem 95%-ban fehérek voltak), elmondhatjuk, hogy nagyon homogén csoportot képviseltek azok, akik a brazil irodalomban szerephez jutottak az említett időszakban. Jóval nagyobb arányban voltak férfiak, mint nők, olyan nagyvárosokban éltek, mint Rio de Janeiro és São Paulo, egyetemet végeztek, és főként újságíróként, televíziós forgatókönyvíróként, ügyvédként, valamint egyetemi oktatóként dolgoztak, egyszóval a középosztályhoz tartoztak.
A műveikben is ezt a világot ábrázolják. Alakjaik nagyon hasonlítanak hozzájuk, ugyanabban a városi és társadalmi közegben mozognak, ugyanolyan gondjaik és vágyaik vannak. Az olvasóközönségük pedig – amelyik nagyobbrészt ugyanazt a helyet foglalja el a társadalomban, mint ezek a férfi és női szerzők – legtöbbször fenntartások nélkül elfogadja ennek a közegnek a megjelenítését, nem foglalkozik azzal, milyen szűkösek a korlátai, és nem érdekli, ami kívül van rajta.
2005 óta viszont, amikor ennek a kutatásnak az első eredményeit közzétettük, megfigyelhettünk bizonyos változásokat a brazil kiadói politikában, amely az utóbbi időben egyre nagyobb figyelmet szentel a nőíróknak, a fekete szerzőknek, és az ország más területein született műveknek. Ezt a változást elsősorban a közelmúltban megjelent kis és közepes kiadóknál figyelhettük meg, de ezek a változások a kutatásainkba bevont kiadók gyakorlatára is hatással vannak, amelyek lassan átalakítják a katalógusukat.  

LRJ: A kutatásai rávilágítanak arra, hogy irodalmunk eléggé egysíkú, figyelme szinte kizárólag a nagyvárosi középosztályra terjed ki, ahonnan a brazil írók nagyobb része származik. Mi az oka ennek: kereskedelmi megfontolások, a kiadók egysíkúsága, vagy egyszerűen ennyire behatárolt a brazil társadalom?

RD: Azt hiszem mindez együtt. Ez az a közeg, ahonnan a nagy kiadók által kiadott brazil írók jönnek. Kutatásaink középpontjában a regényírók álltak, de azok a kutatások is hasonló eredménnyel jártak, amelyek más műfajokat és más kiadókat vizsgáltak. Feltételezhetjük, hogy a brazil író számára az a legkényelmesebb, ha arról ír, amit ismer, és amit megél. Másfelől, az olvasóközönsége sem nagyon más, és ez visszahat a kiadók választásaira is. 
Ez persze nem jelenti azt, hogy más társadalmi rétegekhez tartozó alkotók ne jelennének meg a színen. Igen jelentősek a perifériáról induló törekvések például a zenében, és egyre inkább az irodalomban is. Mindazonáltal igen erősen működnek bizonyos szűrők, amelyek útjába állnak annak, hogy ezeket a műveket irodalomnak ismerjék el. Az „irodalmi” jelző gyakran a kirekesztésre szolgál, az értelmiségi elithez nem tartozó írók alkotásait a tanúságtétel, a szociológiai dokumentum vagy az egzotikum kategóriájába sorolják, és nem ismerik el szépirodalomnak. Az akadémiai és sajtókritika leginkább konzervatív szektorai, akárcsak az elit néhány írója a legfőbb védelmezői annak a status quónak, hogy az „irodalmi” jelző valamiféle természetfeletti és a történelmen átívelő sajátosság, nem pedig társadalmi gyakorlat, ez pedig olyan hierarchikus viszonyok kialakulásához vezet, amelyek egyeseket támogatnak, másokat pedig véglegesen kizárnak.
Éppen ezért nagyon fontosnak tartjuk, hogy egy olyan kiadó, mint a Companhia das Letras bejelentette, hogy kiadja Carolina Maria de Jesus, egy szegény a perifériáról érkező fekete írónő műveit, akit eddig csupán naplója '60-as években megjelent néhány részletéből ismerhetett meg az olvasó, pedig verseket, színpadi műveket, regényeket és visszaemlékezéseket is írt. Hosszú évekig tartó küzdelem és elismert kritikusok támogatása kellett, hogy a munkásságának minden részét elismerjék.

LRJ: Vannak olyan szerzők, akik nem illeszkednek ebbe a képbe? Kik azok az írók, akik munkásságukkal feszegetik a brazil szépirodalom kereteit?

RD: Igen, akad néhány író, akik megpróbálnak kilépni ebből a komfortzónából, és más társadalmi vagy földrajzi közegben felmerülő kérdésekről írnak. Ehhez persze ki kell alakítaniuk a sajátos kifejezőeszközeiket. Vannak azután olyan írók is, akik megmaradnak a saját köreikben, és onnan kiindulva bírálják a Brazíliában uralkodó társadalmi gyakorlatot és párbeszédet. A bírálat nem feltétlenül a témaválasztásban jelentkezik, hanem nemegyszer a társadalmi gyakorlat elutasításában. Végül vannak olyan írók is, akik  jó ideje az irodalom határvidékein dolgoznak, a brazil társadalom perifériáján. Ezek a költők, novellisták, regényírók összességében véve igen gazdag, sokszor egyenetlen, de számos lehetőséget felkínáló és nemegyszer folytatás nélkül maradó művet adnak közre.

LRJ: Ezeknek az íróknak a legtöbbje nem találhatta meg a helyét a hivatalos brazil irodalomban, noha néhányan azért képesek voltak elismertetni magukat, mint Ferréz vagy Paulo Lins? Miért éppen ők és a műveik nyertek irodalmi polgárjogot?

RD: Paulo Lins és Ferréz megjelenése fontos lépést jelentett, mert ráirányította a figyelmet jó néhány fekete és periférián élő íróra. De abban nem vagyok teljesen biztos, hogy minden korlátot át tudtak törni. Vagy csak részlegesen, mert mindig újabb és újabb akadályokkal találják szembe magukat. Mindenesetre veszélyt látok abban, hogy a hivatalos fórumokon megjelenő műveiket sokkal inkább a különössége vagy az egzotikuma, mint művészi megvalósítása miatt tartják számon, és beskatulyázzák őket a „perifériatematikába”, mintha csak erről tudnának írni. Így megismétlődik Carolina Maria de Jesus esete, aki a legtehetségesebb és  legárnyaltabb író volt azok közül, akik  az 1960-as évek Brazíliájában publikáltak, és ebben egyre biztosabb vagyok, noha még mindig úgy tekintenek rá, mint avis rarára, mintha életrajza hangsúlyozása nélkül („favela-lakó”, „szemétturkáló”) értékelhetetlen lenne a művészete.

LRJ: Kik azok a szerzők, akikre figyel az akadémikus kritika?

RD: Felkutattuk a brazil tudományos folyóiratokban az utóbbi 15 év során megjelent írásokat, és több mint háromezer tanulmányt olvastunk el és katalogizáltunk. Bár az olyan viszonylag újonnan feltűnt nevek, mint Milton Hatoum, Luis Ruffato, João Gilberto Noll és Conceição Evatisto úgy-ahogy jelen vannak, a korábbi szerzők, mint Machado de Assis, Graciliano Ramos, Guimarães Rosa, Carlos Drummond de Andrade, Mário de Andrade és Clarice Lispector még mindig sokkal nagyobb kritikai figyelmet kapnak.

LRJ: Túllépve a tematikán, melyek a jelenkori irodalom fő stílusirányzatai? Vannak-e olyan kezdeményezések a fiatal írók között, amelyek folytatják valamikori újító szellemű prózaíróink hagyományait?

RD: Nem tudnék kiemelni egyetlen irányzatot sem, annyi stílus él együtt ma a brazil irodalomban. De a jelenkori irodalom egyik, néhány évtizede már ható sajátosságának nevezhetném a tehetetlenség vagy még inkább az üresség érzését, amely meggátolja egy nagy nemzeti körkép megvalósítását. Nem látok olyan írót, aki képes volna regényében Brazília teljességét átfogni – az utolsó ilyen mű talán João Ubaldo Ribeiro Viva o povo brasileiro ( ’Éljen a brazil nép’) című 1984-ben, a diktatúra végnapjaival egy időben megjelent regénye volt. A regényeink a mostról és az ittről, egy társadalmi osztályról, egy problémakörről és egy emberfajtáról beszélnek. Ez persze nem szükségszerűen rossz, mert a teljesség igénye akár csapdába is csalhatja a szerzőt. De a jelenkori írók nagy részéből hiányzó ambíció már gondot jelent. Nem csak az a probléma, hogy a regények nem akarják az egész országot átfogni. A legtöbb esetben egy közhelyes cselekményvonalat követnek, kevés szereplővel, viszonylag egyszerű szerkezettel, rövid terjedelemben. Természetesen ezekkel a sajátosságokkal is születhet jelentős alkotás. De azt nehéz jelentős irodalomról beszélni ott, ahol csak ilyen művek születnek.   

LRJ: Az önreflexiót napjaink brazil prózájának egyik jellegzetességeként emlegetik, amely elsősorban a negyven évnél fiatalabbaknál jelenik meg. Ön is így gondolja?

RD: Igen, ha szűkebb értelemben tekintünk az irodalomra. Többféle magyarázatot adhatunk erre a jelenségre, beleértve a piaci elvárást is. De ha végigtekintünk azon, hogy mi jelenik meg a szerzői kiadásokban, az internetes oldalakon, az irodalmi pályázatokra beadott kiadatlan kéziratokban és az elismert kiadók nem értelmiségi közönséghez szóló kiadványaiban, akkor egészen más és nagyon érdekes kép tárul elénk. Túlburjánzik a fantázia, ördögök és boszorkányok tűnnek fel a művek szereplői között, és a meseszövésben is egyre több a túlzó, romantikus elem, hogy felvehesse a versenyt a televízióval, a mozival és a szórakoztató irodalommal.

LRJ: Milyen fontos változásokat lát a brazil könyvpiac jelenlegi helyzetében?

RD: Meggyőződésem, hogy az irodalomban jelenleg végbemenő változások igencsak távol esnek a nagy kiadók, a nagy irodalmi díjak és könyvvásárok világától. Azt hiszem, leginkább az irodalmi gyakorlat változását figyelhetjük meg. Az új technológiák, a megnyilatkozás lehetőségétől korábban  elzárt társadalmi rétegek előretörése révén egy sor kis kiadó, irodalmi folyóirat és internetes irodalmi felület jelent meg, amelyeket fekete írók, női szervezetek,  periférián élő szerzők, olvasói csoportok és irodalomszerető olvasók tartanak fenn. Az a benyomásom, hogy ezeken az internetes felületeken, amelyek sokkal inkább a hazai, mint a nemzetközi közönséghez szólnak (bár nincsenek elszigetelve a világ többi részétől), új és termékeny kezdeményezéseket tapasztalhatunk.

LRJ: Melyek a mai brazil irodalom fő irányai, és kik képviselik? Milyen úgy irányzatokat figyelhetünk meg?

RD: Azt hiszem az irodalomban jelentkező új törekvésekben egyre határozottabban jelennek meg a testközeli, az utcán szerzett tapasztalatok,  a műfajok és esztétikák keverésének igénye. Talán azért is, mert ezek az írók közelebb érzik magukhoz az olvasót, van arca, bőrszíne, neme, és empatikusan viszonyul hozzájuk. A legtöbbször kis példányszámban megjelenő művek közvetlenül jutnak el az olvasóikhoz, megrendelések útján kézbesítik, a könyves kávézókban maguk a tulajdonosok - akik egyben kiadók is - terjesztik őket, felteszik az optikusok és húsboltok polcaira, és a periférián szervezett irodalmi esteken olvasnak fel belőlük.  
Nem szeretném túlságosan romantikus színben feltüntetni ezeket a mozgalmakat – ezek közül a férfi és női írók közül  sokan megérdemelnék a nagyobb népszerűséget, mert törekednek is arra, hogy túllépjenek a saját közegükön –, de igen termékeny kezdeményezésekkel állunk szemben.
Ha végignézünk a fekete, indián, nyomorban és periférián élő férfi és női írókon, megállapíthatjuk, leginkább az a szerepük a jelenkori brazil irodalomban, hogy megmutassák a nemzeti egyetértésre és egységre irányuló törekvések akadályait. Műveik lázadó hangon szólalnak meg, és „megfertőzik” az eddig nagyon fehér, nagyon férfiközpontú és nagyon középosztálybeli irodalmat, amely nem figyelt az önmaga szűk világán kívül másra.

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Radiografia da literatura brasileira. Cândido (Paraná) 2014. Edição 33. 

Névjegy
Regina Dalcastagnè (1967)

A Brazíliavárosi Egyetem tanára, a Tudományos és Technológiai Fejlesztés Nemzeti Tanácsának kutatója, valamint a jelenkori brazil irodalom tanulmányozására létrejött kutatócsoport vezetője, az Estudos de Literatura Brasileira Contemporânea és a Luzitanisták Nemzetközi Szövetsége Veredas c. folyóiratának szerkesztője, több, a jelenkori brazil irodalom kérdéseivel foglalkozó könyv szerzője.

A cikk szerzőjéről
Luiz Rebinski Junior (1979)

Szerkesztő, író. A Cándido volt szerkesztője, a Rascunho jelenlegi szerkesztőhelyettese. Legutóbbi kötete: Um pouco mais ao sul (2017)

A fordítóról
Pál Ferenc (1949)

Műfordító, irodalomtörténész. A magyarországi luzitanisztika és az ELTE Portugál Tanszékének megszervezője. Spanyolból és portugálból fordít, többek között Vargas Llosa, Fernando Pessoa és José Saramago műveit ültette át magyarra. Műfordítói munkásságát Pro Literatura- (2002), Hieronymus- (2007) és Janus Pannonius műfordítói díjjal (2018) ismerték el. 

Kapcsolódó
Rubem Fonseca: Eseménynapló
Rubem Fonseca: A regény halott
Rubem Fonseca (1925 – 2020)
Pál Ferenc (1949) | 2020.05.13.
João Cabral de Melo Neto versei elé
Pál Ferenc (1949) | 2020.12.09.
Milton Hatoum: Kurokawa a rengetegben
A periférikus marginális irodalom Brazíliában
João Cabral de Melo Neto újabb versei