Aki engedi, hogy a véletlen munkáljon (Jaume Cabré 75)
Fotó: Wikipedia / Òmnium Cultural
Aki engedi, hogy a véletlen munkáljon (Jaume Cabré 75)

Holnap ünnepli 75. születésnapját a katalán irodalom legismertebb alakja, Jaume Cabré. Varju Kata köszönti.

Április 30-án ünnepli 75. születésnapját a katalán irodalom talán külföldön is legismertebb regényírója, Jaume Cabré i Fabré. A magyar olvasók szerencsések, mert nemcsak új regénye jelenik meg az idén magyarul, de az Őméltóságát is újra kiadják.

A Barcelonában, az Eixample jobbján született 1947-ben, zeneszerető, de szinte nyomorgó családba: édesapja folyamatosan dolgozott, korábbi munkahelye megszűnése után pedig hatvanévesen kellett újraépítenie a karrierjét. Ez a fajta újrakezdés és a hangyaszorgalommal végzett munka az íróra is jellemző: éppen most, hetvenes éveiben kacérkodik új stílussal és írásmóddal.

 A szülők igyekeztek hallgatni a Franco-diktatúra nehézségeiről, például arról, hogy az iskolában és hivatalos helyeken tilos az anyanyelvük használata. Az író egyik legélesebb emléke az iskola kezdeti éveiből épp az anyanyelvvel kapcsolatos: amikor egy órán egy bibliai történetről kérdezték, képtelen volt spanyolul válaszolni, mert csak katalánul ismerte azt, és hiába látta lelki szemei előtt, egyest kapott, mert spanyolul képtelen volt szavakba önteni.[1] A katalán nyelv és irodalom tiltása végigkíséri Cabré életét, aki külföldön is csak az anyanyelvén beszél, sosem spanyolul.

Egyetemi évei közepén vált elérhetővé az első katalán nyelv és irodalom képzés, Cabré pedig vállalta az ismeretlent és végül ebből diplomázott. Ez a téma többek között új, az idén magyarul is megjelenő regényében (Consumits pel foc [„A tűz martalékai”]) is felbukkan: a főszereplőt, Ismaelt azért rúgják ki állásából, mert egy katalán verset tanít a diákoknak, és mert őszinteségét iróniának vélik.

Nevelődésében központi szerepe van a jezsuitáknál töltött évének. Bár vallásosságát végül elvesztette, az élmény komoly felkészülést jelentett az írói pályára is: itt tanulta meg, hogyan figyeljen befelé.

Az egyetem befejezése után Cabré középiskolában tanít, igyekszik máshogy, a diákokra, a párbeszédre fókuszálva tanítani, emellett pedig elkötelezetten ír minden hétvégén, éjjel, minden szabad percében. Tanárként először Valenciába helyezik, innét költözik a család a Barcelona közeli Terrassa városába, majd Matadeperába. A kisvárosi létet választja, úgy a katalánabb nyelvi közeg, mint az életstílus miatt.

A tanítást végül televíziós munkája miatt hagyja ott, bár tanítónő felesége révén mindvégig megmarad a kapcsolata az oktatás világával. Több csatornának dolgozik forgatókönyvíróként, dramaturgként és szervezőként. A sorozatok készítése saját bevallása szerint sok mindent megtanít neki arról, hogy egy történetben mi működik jól, és hogy lehet – gyorsan és hatékonyan – megoldani különböző dramaturgiai problémákat. Az elitizmus távol áll tőle: a hetvenes években létrehozott, Ofèlia Dracs nevű írói társulásban (melynek tagja volt többek közt Jaume Fuster, Quim Monzó és Carme Riera is) például azon dolgoztak, hogy a zsánerműfajok (a detektív-, sci-fi- és erotikus regény) is megjelenhessenek katalán nyelven.

És miközben gyarapodott a család, és teltek az évek, Jaume Cabré a kilencvenes évek végéig „hétvégi íróként” gyűrte az ipart, sokáig éjszaka írt, nappal dolgozott. Előfordult, hogy egyszerre több könyvet írt, ahogy az az egy évben megjelenő Junoy barát, avagy a hangok halála (fordította Tomcsányi Zsuzsanna) és a magyarul még nem olvasható La teranyina című regény esetében: az egyik történet mellékszereplője ugyanis saját történetet követelt magának. Jellemző munkamódszerére az intuitív megengedés: vázlatok készítése helyett mindig engedi, hogy a szereplők munkáljanak: kiteljesedésük közben pedig így véletlenszerű dolgok történnek… Ez az írói stílusát is jellemző térátadás olyannyira a sajátja, hogy évekig él együtt a történetekkel és szereplőkkel, miközben egyengeti a sorsukat. Az írás egyfajta kényszer számára – olyan gyakorlat, amit végeznie kell.

Cabré központi témái között szerepel a hatalom és annak elkerülhetetlen korrumpáló hatása, valamint a felejtés témaköre, ami utóbbi két kötetében mintha felerősödne és a megszokott történelmi helyett immár pszichologikusabb megközelítést kapna. A tanár mintha a regényekből is kikacsintana, de most nem csak a katalán nyelviség által. Bár saját iskolás éveit a lexikális tudás magoltatása miatt nem szerette, és tanárként más úton járt, regényei mégis nagy lexikai tudásanyagot mozgatnak - csakhogy vonzó köntösben.

Cabré saját bevallása szerint tanárként a tudás, az irodalom és a nyelv iránti szenvedélyét igyekezett átadni, olvasóként pedig regényeiből is hasonló szenvedély sugárzik: a tudás gazdagsága, a történelem árad minden tárgyból, minden történetből. Gondoljunk csak a hegedűre Adrià Ardèvol történetében (Én vétkem), az orleans-i csalogányra, a legjobb énekesnőre az Őméltóságából, a szinte mindenhol feltűnő zenei utalásokra vagy akár a csillagászatra és a különböző történelmi korok megidézésére. De mindezt mintegy mellékesen, kis adagokban porciózza ki. Utolsó két kötetében, a 2017-ben megjelent Quan arriba la penombra (Mikor leszáll az éj) című elbeszéléskötetben és a frissen megjelent, már említett regényében azonban hangsúlyáthelyezés történik, ugyanis a szereplők belső megélései kerülnek a középpontba, a környezet, a történelmi háttér pedig elhomályosul.

A 2011-es Én vétkem országhatárokon átívelő, történetszálakat egymásba fűző bősége után Cabré pszichologikusabb témákhoz fordult: stílusára szikárság és hirtelen váltások jellemzőek, a korábban a narratívában eloszló irónia pedig érezhetően besűrűsödik, metszővé válik. Ez pedig azt jelenti, hogy az olvasók egy új és más Jaume Cabréra kell felkészüljenek. Ha valaki szerette Cortázar A déli autópálya című elbeszélésének világát, az nem fog csalódni a Cosumits pel focban sem. A finom kultúra-szenvedély mintha kiábrándultsággá változott volna – talán erre utal az is, hogy a regényben a kultúrát egy vaddisznócsalád (!) viszi tovább, bár kétségtelen, hogy roppant kifinomult ízléssel rendelkező vaddisznókról van szó. Cabré tehát túl a hetvenen is képes kíváncsivá tenni olvasóit, mi lapul még a tarsolyában – ez pedig igen ritka erény. Megszokott szerénységével fogadja a lázongó olvasókat, akik a korábban megszokott terjedelmet követelik, és ad teret e más fényben megjelenő szereplőknek. Az Ateneu Barcelonès is megünnepelte a héten az író születésnapját, Jordi Marrugat, egyik méltatója, a katalán irodalom kiváló ismerője, kiemelte, hogy megszakítás nélkül kísérletezik „a szabadságot elnyomó témák és technikák kipróbálásával”. Cabré pedig annyit fűzött hozzá, hogy ő csak ír. És persze olvas, és újraolvas, amiből mindig tanul valami újat.

A magyar recepció kapcsán elengedhetetlen megjegyezni, hogy Jaume Cabré hű társa magyar hangja, Tomcsányi Zsuzsanna, aki mindig azonos színvonalon, gördülékeny magyarsággal és azonos stílusban tolmácsolja regényeit. Ez pedig állandó nyelvi minőséget jelent, ami nagyobb dolog, mint elsőre gondolnánk.

*

Jegyzet:

[1]  Cristòfol A. Trepat: Qué pensa Jaume Cabré, Dèria, Barcelona, 2014. 19.

A cikk szerzőjéről
Varju Kata (1983)

Műfordító, nyelvtanár. Legutóbbi fordítása: María José Ferrada: Kramp, avagy hogyan tégy rendet a világegyetemben (Metropolis Media, 2022).

Kapcsolódó
Barcelona nagy csalódásregénye (Jaume Cabré: Őméltósága)
Varju Kata (1983) | 2024.02.27.